Lars von Trier Amerika-trilógiájának ellenpárjaként Woody Allen az európai hagyománnyal játszik: Dosztojevszkij modorában elmesélt angliai története a görög sorstragédiák forgatókönyvét követi. Ha eddig nem hittük el a mesternek, hogy tud hátborzongató is lenni, akkor most itt a remek alkalom.
Az örökifjú New York-i fenegyerek filmjeit könnyű felismerni, ám annál nehezebb kiismerni. Stílusjegyei, groteszk humora és karakterkezelése mindenki mástól megkülönbözteti, kísérletező hajlama pedig mindig új arcát, illetve ugyanannak a portrénak más és más vonásait mutatja meg. Így van ez legújabb londoni filmjeivel, a 2005-ös Match Pointtal és a 2007-ben bemutatott Kasszandra álmával is, amelyek bűn és bűnhődés viszonyának végleteit boncolgatják.
Két fivér kapcsolatára koncentrál a film, a konfliktus csak a megfelelő keretet nyújtja ahhoz, hogy minél szélsőségesebb helyzetben figyelhessük meg alakváltozásaikat, eltávolodásukat egymástól és emberi mivoltuktól. A többi karakter pusztán alárendelt szerephez jut, árnyalja a testvérpárról alkotott képünket. Woody Allen egyik központi témája, a nő szintén háttérbe szorul, a szebbik nem most mindössze a két férfihoz fűződő viszony szempontjából érdekes. De ha eddig nem hittük el Woody Allennek, hogy tud hátborzongató is lenni, akkor most itt a remek alkalom: amilyen súlytalan és idilli a kezdés, olyan kemény, nyomasztó krimi kerekedik ki belőle.
Terry (Corin Farrell) és tesója, Ian (Ewan McGregor) gyerekkori álmukat valósítják meg: beszereznek egy helyre kis hajót, amit Kasszandra álmának keresztelnek el. Van pénzük, nőjük és még a szüleikkel is jól kijönnek. Látszólag tehát minden rendben. Aztán lassacskán kiderül, hogy Terry túlzásba viszi a kártyázást, Ian meg a csajozást és a hotelvállalkozás köré szőtt álmodozásait, és egyszer csak mindketten úsznak az adósságban. Ian ráadásul szembetalálkozik a nagy Ő-vel (Hayley Atwell), aki színésznői ambíciói folytán igencsak nagyigényű. Még szerencse, hogy beállít a dörzsölt nagybácsi (Tom Wilkinson), aki majd úgyis segít. Igen ám, de Howard bácsi nem húzza ki őket ingyen a slamasztikából: terhelő bizonyítékokkal rendelkező ellenlábasát el kell tenniük láb alól. A két testvér először hallani sem akar a dologról, de Ian elhiteti magával, hogy nincs más választásuk, és az öccsét is fokozatosan sikerül rávennie a gyilkosságra, ami hosszas vívódás és ügyetlenkedés után sikerül is nekik. Ekkor veszi kezdetét az igazi dráma: Ian ugyan eltemeti magában tettét és töretlenül ível fel a karrierje, Terry azonban képtelen szabadulni emlékeitől és egyre jobban bekattan. Felesége nem tudja hova tenni Terry lázálmait, amiben gyilkosságról motyog magában. Állapota annyira elfajulni, hogy fel akarja adni magát. Ezzel azonban bátyját és bácsikáját is veszélybe sodorná, ezért Howard újra kész helyzet elé állítja Iant. A végkifejletben aztán a közös álom, a Cassandra álma rémálommá válik.
A rendező kétszeresen is ellentmond a nézői elvárásoknak: egyrészt maga a történetszövés nem feltétlenül indokolná a teljes tragédiát (annak ellenére, hogy mindketten megérdemlik sorsukat), hiszen Woody Allen számos mozijában felmenti hőseit az erkölcsi felelősség alól. Másrészről az eddigi életmű a tragikumot szinte mindig komikumba oldja, ám itt egyre jobban arcunkra fagy a fanyar mosoly. Mégsem okoz csalódást a Kasszandra álma, hiszen most is létrejön a Woody-varázslat: a néhol ellenszenves, de szánni- és szeretnivaló figurák, az erkölcstelen cselekedetek mögött felsejlő esendőség. A kivitelezés elsőrendű színvonaláról pedig Zsigmond Vilmos operatőr visszafogott képei és Philip Glass energikus repetitív zenéje mellett a makulátlanul alakító színészek, elsősorban Farrell rendkívül intenzív játéka gondoskodik. Bár nem tartozik Woody Allen legerősebb darabjai közé, talán a legsötétebb. S hogy továbbra se legyen olyan könnyű kiismerni a mestert, idei filmjét Barcelonában forgatja és vérbeli komédia hírében áll.
