A Jammerossie (nyafogkeleti) és a Besserwessie (bezzegnyugati) közötti nézet- és életmódbeli különbségekben, ebben a sajátosan német szkizofrén tudatban gyökerezik az, hogy Beckernek 13 évvel az újraegyesülés után sikerült olyan filmet készítenie a Berlini Fal leomlásáról, ami fergeteges közönségsikert aratott, ugyanakkor rangos szakmai elismerést is tudott szerezni. A közönségsikerről csak annyit, hogy már az első hónapban megdöntötte a német filmek nézőszám-rekordját, ami eddig Michael „Bully” Herbig 2001-es rendezését, a Manitu bocskorát illette. A 2003-as Berlinálén a legjobb európai filmnek odaítélt Kék Angyalt kapta, a Német Film Fesztiválján pedig nem kevesebb, mint nyolc díjjal jutalmazták humorát és kivételesen komoly (egy pillanatig sem komolykodó) kérdésfelvetését.

A Good bye, Lenin! úgy tudja a német társadalomnak ezt a megosztottságát filmre vinni, hogy az egész történet skizofrén alaphelyzetre épül. Christiane Kerner (Katrin Sass), egy meggyőződéses tanárelvtársnő, aki ereje szerint belülről egyengeti a szocializmus útját, 1990-ben kómába esik, és mire felébred, Kelet- és Nyugat-Németország együtt nyerik meg a foci világbajnokságot, a Coca-Cola tömbházméretű reklámokkal díszíti Kelet-Berlint, ahol a lakók többsége kidobta már évtizedes bútorait, és átrendezés közben felszabadultan ölelik keblükre a kissé giccsesre designolt nyugati tárgyakat. Christiane azonban ebből mit sem tud, és nem is tudhat meg, mert amikor az orvos teljes nyugalmat rendel el meggyengült szívének, fia, Alex (Daniel Brühl, a legfrissebb német szupersztár) elhatározza, hogy legalább 79 négyzetméteres tömbházlakásukban feléleszti a későszocializmus bájos világát.

Innen aztán a helyzeti komikum ezer poénja kínálja magát, hiszen egy kétszobás lakás mégsem létezhet a várostól függetlenül, első körben Alex számára komoly gondot okoz például az élelmiszerek beszerzése: legelőször talán a csomagolás változott meg, így a nézők óriási derültségére a kukából halássza ki az uborkás üveget, mindenféle puritán kivitelezésű zacskót meg konzervesdobozt tartogat nagy becsben, hiszen anyja elé csak abban kerülhet a mindennapi. Egyik szeretetteljes hazugságból a másikba menekül, és amikor anyja egyszer mégiscsak kilép az utcára és szembesül a nyugati áradással, nem marad más hátra, mint a történelmet meghamisítani. Barátjával híradókat forgatnak videóra, melyekben fokozatosan elmesélik, hogyan nyitotta meg Kelet-Németország a határokat és engedte be a nyugati polgárokat, akik annyira megcsömöröltek a nyugati kapitalizmus fertőjétől, hogy rohammal akarták bevenni a Falat. A szocializmus győzedelmeskedett a szerencsétlen, önmaga elől menekülő nyugati világ fölött Christiane számára, aki egy adott ponton be akar fogadni egy űzött sorsú nyugatit a kétszobás paradicsomba.

A fényképezés érdekes módon követi a világ változását. Míg a hibernáló Kelet-Berlinben járunk, a kamera is inkább szocreál módon működik: fakóbb színek, lassúbb mozgás, hosszabb ráközelítések a jelenetekre. Persze csak annyira, hogy éppen érzékelhető legyen, hiszen ha Martin Kukula operatőr valóban átvette volna az 1980-as évek szocialista filmjeinek, tévéadásainak a technikáját, nem sokan maradnának a moziteremben vetítéskor. Az 1970-es évek filmes nyelve is beköszön néhány percre, amikor Alex gyerekkorára, a pionír-összejövetelekre, az űrhajósok iránti rajongásra emlékezik: sárgába csapó színek, ugráló kép, állandó, zizegő alapzaj. A politikai rendszerváltás így elsősorban az Alex mikrokörnyezetében előforduló látványvilág megváltozását jelenti, ezzel egyidőben a rövid, gyors vágások, a képi kavalkád veszik át az előbb nyugodtan elidőző kamera helyét, mindez hasonlóan változó ritmusú zenére keverve.

Wolfgang Becker és a forgatókönyv társszerzője, Bernd Lichtenberg humorára jellemző például Christiane sajátos találkozása Leninnel, akinek gigászi bronzszobrát szállítják el, a derekára kötött sodronyon lóg alá az égből egy daruról, a határozottan előre, a határozott jövő felé mutató karja ezúttal össze-vissza himbálózik, és éppen Christianera bök. A kamera egy pillanatra a nő szemébe költözik, az óriási bronzkar, amint éppen rád mutat, egyáltalán nem nevetséges, inkább félelmetes, de ez csak egyetlen pillanatig tart, a néző máris tovább mulathat az égben imbolygó múlt látványán.

Túlságosan egyszerű lenne azonban a történet, ha annyit állítana, hogy a keleti országokban nem egy olyan meggyőződéses szocialista élt, aki szívesebben látta volna az Alex-féle híradót, a nyugatiasodó világban jól elboldoguló közönség pedig a markába röhögne. A Good bye, Leninből fokozatosan derül ki, hogy itt is (ott is), mindig emberekről van szó, a maguk esendőségével és szeretetével – és itt szelídül a röhögés mosollyá. Hogy Christiane akkor lett meggyőződéses szocialista, amikor nem tudta férjét követni Nyugat-Berlinbe, aki azóta más családot alapított, hogy Alex a frissen meghódított szép új világot is feladná az anyja kedvéért, aki a maga során talán sejti is már a valóságot, de belemegy fia játékába, és nyugodtan hal meg, hogy vigaszt számára egyáltalán nem a politikai rendszer győzelme jelenti, hanem családja nagy-nagy erőfeszítése azért, hogy őt mindenáron megtartsa az életnek.

Így leírva, a történetnek ezek a zöngéi talán édeskésnek hangzanak, ami a filmen azért nem üt át, mert szerencsére mindezt egy 21 éves fiú szemszögéből látjuk, aki, miközben belerohan a nyugatról érkező változatosságba, izgalomba, megrendez egy másik történelmet, könnyedén és magától értetődően. Becker ugyanilyen könnyedén játszik a keleti/nyugati sztereotípiákkal, a rendszerváltással egyszerre, egyik napról a másikra váltó sorsokkal. Filmje közelkép egy olyan kérdésről, amelyről eddig többnyire nagytávolik születtek, ezért a nevetés és a fájdalom is könnyebben átüt a mozivásznon.