Dancs Árpád könyve a mindenki számára élvezetes, könnyed hangvételű ismeretterjesztő olvasmányok közé tartozik. Nemcsak a nosztalgiázni vágyó szentgyörgyiek számára kínál érdekes történeteket, anekdotákat, hanem sajátos stílusban mesél különböző korszakokról.
Mozitörténetet írni mifelénk, Közép-Kelet-Európában (még) nem túl nagy divat, de Dancs Árpád sepsiszentgyörgyi vállalkozó, zenetanár, mozirajongó ezzel próbálkozik. Könyvének címe – MoziMániáiM – olyan, mint egy frappáns „tartalomjegyzék”, minden benne van: témamegjelölés, a viszonyulás a témához, és ott van az a nagy M a végén, ami előrevetíti a személyes nézőpontot, a szubjektív hangnemet, a sajátos rendezési elvet.
A könyv, mely az egy éve (ismét) működő sepsiszentgyörgyi Művész mozi születésnapja alkalmából kerülhetett a könyvesboltok polcaira, műfajilag nehezen kategorizálható alkotás. Az alcím (A sepsiszentgyörgyi mozizás története) alapján egy klasszikus, monografikus művet várhatnánk egy székely kisváros mozijának történetéről, a mozinézők szokásairól, talán sok adattal, egy-két szociológiai eszmefuttatással is akár, de nagyon nem ezt kapjuk.
Első és legfontosabb tudnivaló a könyv fellapozásakor: a külső (esetünkben a tördelés, képszerkesztés, grafikai munka) nem minden, a 'ne ítélj a borítóról' közhely ez esetben minden egyes lapozáskor jusson eszünkbe. Sajnos nem lehet megkerülni a tényt, hogy a könyv megérdemelt volna egy szakszerű tördelést, egy kis grafikai tervezést, mert a találomra behajigált képek, a változó betűméret, a csupa nagybetűs szavak, a háromcentis szöveghasábok váltakozása a teljes oldalszélességet kitöltő szövegrészekkel nemcsak, hogy nem elegáns, hanem nehezíti az olvasást is – de azért érdemes kicsit kínlódni.
Már a bevezetőben kiderül, hogy ez a könyv inkább egyfajta memoár, visszaemlékezés korszakokra, eseményekre, emberekre. Azt már a könyv sepsiszentgyörgyi bemutatója nyomán tudjuk, hogy a könyv tulajdonképpen a szerző Facebookon közétett bejegyzéseinek egybefűzése: Dancs Árpád a sepsiszentgyörgyi mozi újraindítása ürügyén kezdett nosztalgiázni, és szép lassan összegyűlt egy kötetnyi emlék. A könyv tizenkilenc fejezetből áll, amelyek nagyrésze a sepsiszentgyörgyi mozi vagy mozizás valamely korszakával foglalkozik, az 1902-es legelső vetítéstől egészen a mozi jelenéig.
A szerzőnek a kezdeti időszakokra vonatkozólag fontos forrása József Álmos helytörténész A filmvetítés fél évszázada Sepsiszentgyörgyön (1902-1956) című munkája. A műből származnak a tényszerű információk, amiket Dancs anekdotaszerű történetekkel egészít ki, személyes megjegyzésekkel tesz színesebbé. A korabeli plakátok és fényképek fontos dokumentumai a korszaknak, egyszer talán még történészek lapozgatják a könyvet ezekért az egyébként kis méretű reprókért.
A szubjektivitás, a személyes adalékok – bár néha megtorpanunk egy-egy túlságosan irodalmiatlan résznél – megteszik a hatásukat. Kicsit olyan ez, mint amikor a nagyapa arról mesél, amit az unoka addig csak a könyvekben olvasott. Karády Katalin, Kiss Manyi vagy a hetvenes évek Széles Annája és Nagy Rékája – közhelyes ezt mondani, de – emberközelbe kerülnek. Dancs felkutatja a múlt „csillagainak” helyi kötődéseit. Bársony Rózsi szubrett szentgyörgyi nevelt fiát, Szeleczky Zita színésznő szintén helyi rokonát találja meg, kérdezi, mesélteti, hagyatékrészletek nyomára bukkan. Ír a háromszéki születésű, esetleg tanulmányaikat itt végző hírességekről, Bihari József színészről, Kiss Mannyi színésznőről és persze saját lányáról, az operetténekesnő Dancs Annamariról is. És a személyes hangnem ad még valami pluszt: Dancs mondataiból (ha nem is személyes tapasztalatokat, hanem a szülők véleményét és élményeit közvetítik) kitűnik az, hogy mit jelentett a mozi, a sztárok világa, egy-egy korabeli díva szépsége, vagy például a helyi sztár, a „székelyföldi Omar Sharif”, Fekete Gyula jelenléte egy filmben régen, a két világháború között vagy a szocializmus éveiben.
A negyedik fejezet már a szovjet propagandafilmek világába kalauzol. A negyvenes évek végén a szentgyörgyi mozi felvette a Vasile Roaită Filmszínház nevet (tudjuk, a korban divat volt mindent elnevezni egy szocialista hősről vagy egy eszméről), műsora pedig igen korlátozott volt. Dancs a korabeli program jelentősebb darabjait emeli ki, hangvétele nem objektív, kritikája, ha nem is mindig direkt, jól érezhetően ott van a sorok között. De ez a kritika is egy fontos adalék, hiszen az 1945-ben született szerző szavai egy generáció ítéletét, véleményét tükrözik. Egyedi hozzájárulást jelentenek a helyi „mozis történelemhez” a mozigépészekre, a mozivállalatok alkalmazottaira vonatkozó bekezdések, amelyek nagyon személyes hangvételűek, hiszen legtöbb esetben a szerző és az adott mozigépész ismeretségén alapszanak.
A szocialista-kommunista időszakhoz köthető a legtöbb izgalmas történet, olyan epizódjai a filmes világnak, amelyek nemcsak a szabad világ fiataljai számára érdekesek, hanem a rendszert megélt nemzedékeknek is. Lica Gheorghiu, Gheorghe Gheorghiu-Dej lányának filmes karrierje, a Mitrea Cocor (1953) című propagandafilm tönkretett kópiáinak története vagy épp a magyar Erkel (1952) című film Román Nemzeti Filmarchívumban épen megőrződött példányának háttérsztorija nem feltétlenül a helyi mozis élet elemei voltak, de nélkülük nehéz érdemlegesen mesélni.
A szerző szépen kronologikusan halad – néha kitérőket téve – végig a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveken, ír a tiltott filmekről, a cenzorok szigorát (véletlenül) átvészelő filmek és plakátok erotikájáról, ír a korszak kulcsfiguráiról, például a Kriterion Könyvkiadó főszerkesztőjéről, Domokos Gézáról, aki forgatókönyvíróként is tevékenykedett. A tizenegyedik fejezetben jutunk el a mozi válságának első jeleiig. Irina Nistor és a róla készült Chuck Norris VS. Communism (2015) film beemelése a szerző nyitottságát dicséri, nem ragadt le csak a saját emlékeinél. A VHS fénykorát bemutató fejezet, illetve a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek lakásvetítéseinek dokumentálása talán egyszer forrásértékű lesz. Dancs olyan ma (még) banálisnak tűnő dolgokról ír, mint a kazetta- és DVD-kölcsönzők megnyitása – de helyesen látja, ez is a „történelem” része.
Külön fejezetet kap a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején inkább szórakozóhelyként funkcionáló szentgyörgyi mozi, a ritka filmes rendezvények és a jelenlegi mozi visszaigénylésének epizódja is, a megnyitó leírása, a mozitechnika bemutatása. A könyv végén – bár értjük a mozirajongó szerző belső indítatását – kicsit kakukktojásként árválkodik a 2017-es Dalida-film kritikája.
Dancs Árpád könyve tipikusan a mindenki számára élvezetes, könnyed hangvételű ismeretterjesztő olvasmányok közé tartozik. Nemcsak a nosztalgiázni vágyó szentgyörgyiek számára kínál érdekes történeteket, anekdotákat, hanem sajátos stílusban mesél különböző korszakokról. Bár kissé patetikusan hangzik, de Dancs még az utolsó előtti percben összegyűjtött képeket, adatokat, felkutatott embereket, leírt emlékeket, amik hamarosan elvesznek, eltűnnek a multiplexek, torrentek, a Netflix és az HBO mögötti félhomályban. De bármennyire is fontos egy ilyen könyv, néhány dolgot nehéz a szerzőnek megbocsájtani. Kellett volna az a grafikai szerkesztő, a tördelő kolléga és a szerkesztő is, aki gatyába rázza az összeollózott szövegrészeket, kivágja a „nem rég” látott filmre való utalást, ami sehogysem illik egy írott szövegbe, a halmozott felkiáltójeleket. A szerző munkája nem mindig pontos és teljes (tény, hogy a könyvbemutatón hangsúlyozta, hogy műve a teljesség igénye nélkül íródott), akad elírt fesztiválnév, a listáról pedig kimarad több szentgyörgyi vonatkozású, filmben is játszó színész.
Tegyük azonban félre a kritikus gondolkodást, és merüljünk el a MoziMániáiM világában, élvezzük az elmúlt korszakok (mozis) hangulatát, a nosztalgiázást.
Dancs Árpád: MoziMániáiM. A sepsiszentgyörgyi mozizás története. Magánkiadás, 2018.
