Mi lenne, ha a Harcosok klubjának Káosz-brigádja csupán egy főt számlálna, és az illető leírhatatlan méreteket öltő mészárlásokban kommunikálná a társadalom iránti ellenszenvét? Pár évvel korábban ezzel a gondolattal játszott el Mark Millar és J. G. Jones képregény-minisorozata, a Wanted.
Bár a film alapjául szolgáló írásműhöz még nem volt szerencsém, azért vettem a fáradságot és utánajártam a legfontosabbaknak. Millar-ék 2003. és 2005. között futó sorozatát több neves orgánum „a szupergonoszok Watchmenjé”-nek titulálja, mivel nem jóságos oltalmazók, hanem erkölcstelen hentesek, akiknek a rossz oldala valami okból ugyanolyan lenyűgöző az olvasók számára, mint Alan Moore önbíráskodóinak defektjei a 80-as években.
A nagyvászonra költöztetés hálás feladatát a vizuálisan erős, orosz illetőségű Őrség-sorozat rendezője, a kazah Timur Bekmambetov kapta, akinek személye rögvest felidéz egy régi, de máig érvényes dilemmát a kilencedik művészet egy-egy képviselőjének celluloidra másolásakor: a cselekményben feltáruló eszmeiség valószerű bemutatására vagy a képnyelvi megfogalmazásra érdemes-e törekedni? A mozifilm alkotói a másodikat választották.
Döntésüknek alapvetően két oka lehetett. Az egyik, hogy a forrásmű képi világa túlságosan brutális ahhoz, hogy akárcsak a „17 éven felülieknek!” besorolást megkapja. A másik, hogy hollywoodi nyári termékről lévén szó, a képi alapú történetmesélés valószínűleg tetszetősebb alternatívának tűnt, ez viszont magával vonta az amúgy is stilizált erőszakdiadal még erősebb karikírozását (de úgy, hogy a brutalitás ne vesszen el teljesen) és a teljes amoralitás kommersz szintű moralizálgatásra cserélését.
Nincsenek szupergonoszok, mint a füzetekben, bandájuk helyébe hús-vér gyilkosok csoportja lépett. Foxot, a 70-es évek blaxploitation hősnőjét, Foxy Brownt idéző gyilkosnőt a nádszálvékony gyorstüzelő Angelina Jolie helyettesíti, a Testvériség nevű bérgyilkosklán könyörtelen vezérét Morgan Freeman szokásos mentoralakítása teszi földhözragadtabbá és a képregények Eminem-ábrázatú főalakja, Wesley Gibson is annak látszik James McAvoy képében, aminek látszania kell: átlagosnak és igazi született vesztesnek, aki már a bankautomata kijelzőjén is saját impotensségéről olvas.
Wesley átalakulása, amelynek során a szürke kisegér robbanékony szuperpatkánnyá válik, rendkívül sokban emlékeztet Pókember, polgári nevén Peter Parker fejlődéstörténetére. Barátnője a legjobb barátjával csalja nap mint nap, irodai rabszolgaként elviselhetetlen főnöknőjének piszkálódásait muszáj eltűrnie, szóval lehet, jobb lenne a bolygó, ha ő nem élne rajta. Igaz, Parkernek eleinte nem volt barátnője, csak egy cimborája, és újságíró főnöke, Jameson sem az a káromkodó fajta, mégis a hasonlóság valahol teljesen egyértelmű. És szuperképességeket adó baleset sincs, csak kiképzés, a testi-lelki átváltozást ábrázoló jelenetek viszont egyáltalán nem tündérmesébe valók. Csontok törnek, narancssárga és piros fényekben villódzó, a döghús szagától átitatott helységben henteskéspárbaj zajlik, ívelő acélmagvas golyó fúródik mind az edző Wes, mind a vadászmezőre küldött alanyok testébe.
Hősünk feltörekvését és a néző vele történő azonosulását a képek hangsúlyosabban aláhúzzák, mint a szavak: ráordít a főnökre, a klaviatúrájával pofán csapja hűtlen cimboráját, amitől a levegőbe repül a „Fuck you!” (az utolsó u betűt a kivert fog helyettesíti), idővel fegyvert ragad és reméli, nemsokára puskavégre kaphatja apja gyilkosát. A pisztolykezűség azonban nem vaktában történő ámokfutásban realizálódik. Az elsőre ostobán hangzó sorsszövőszék választja ki az áldozatot, így a bosszú elhúzódik. Amikor pedig kiderül a csúf igazság, hősünk munícióval nem spórolva és hullákon átgázolva bizonyítja, hogy a determináltság nem rabiga és az oktalan hátbaszúrás – legyen az intézményesült vagy privát – megtorlása igenis jogos.
A kisember öntudatra ébredésének története persze nem újkeletű, a téma az Akira Shima Tetsuójától kezdve Sam Raimi kamaszészjárásra hangolt hálószövő-feldolgozásain át a feminista magazinok örvén született Macskanőig temérdek mesét ihletett, de a Wanted viszonylagos újszerűségét bújtatott, de érthető társadalomkritikája, beszédes képi világa, vaskos cinizmusa és a tizenéves rétegre szabott mainstream eredettörténetek nyers és szabados átfogalmazása adja.
