Végre megérkezett a senki által nem igazán várt has Fallen-trilógia (amely magyar fordításban Támadás a Fehér Ház ellen címet kapta) harmadik része, a Fehér Ház és London után ezúttal a tokásan is sármos ősférfi, Gerard Butler alakította Banning ügynök bukik, azaz bukna, de nem hagyja.
Vannak azok a filmszériák, amelyek senkinek nem kifejezetten a kedvencei, sokszor még a bennünk részt vállaló alkotók mosolygós píárjából is érezhető, hogy nem igazán akarnak ők itt lenni, de hát adott film véletlenül ráhibázott valamire a közízlésben, és szinte meglepetésszerűen összehozott pár százmillió dollárt, úgyhogy ez van. A lazán elcímezett Támadás a Fehér Ház ellen 3.: A védangyal bukása pontosan ilyen alkotás, a karrierje során másodszor (az 1998-as Deep Impact után) amerikai elnöki szerepet vállaló Morgan Freeman többször is elmondta interjúkban, hogy ezt most tényleg csak a pénzért vállalta.
Mindezek ellenére a Butler-trilógia harmadik része meglepően kellemesre sikeredett, ez mondjuk köszönhető annak is, hogy az előző két rész nem nagyon emelte meg a korszak akciófilmjeinek színvonalát, így egyáltalán nem volt nehéz egy kettő film óta (ha elég hevenyészetten is, de) felépített világ szereplőinek történetét befejezni. Azaz inkább csak egy szereplőnek, Banningnek: a többiek – Freemant leszámítva – teljesen új arcok (még a korábbi két rész szőke feleségét is lecserélték, Radha Mitchellt Piper Perabo váltotta, a korábbi részek elnöke, Aaron Eckhart által játszott és megmentett Asher elnöke pedig említésre sem kerül a filmben), és a soha nem látott mentortól a soha nem látott apáig mind egy szálig csak azért léteznek, hogy a történet valahogy létrejöjjön, és szolgáljon valamiféle díszletül a játékidő jó részét kitöltő fegyveres „baletthez”.
Az első részben még „csak” parlamenti házelnök, a második, londoni epizódban már alelnök Allan Trumbull (Morgan Freeman) elődje meg nem nevezett távozása után immár az Ovális Irodában székel, testi épségére pedig a most már korosodó, és az irodai munka gondolatával játszó Banning ügynök ügyel. Az elnök nem szeretné a privát és a politikai szférát összeengedni, ilyen irányú döntései pedig nem váltanak ki tetszést bizonyos körökben. Egy csendes, horgászattal töltött délutánon egy kisebb drónsereggel támadást intéznek az elnök és testőrsége ellen, a merényletet egyedül Trumbull és Banning élik túl, de nagyon úgy néz ki, valaki nagyon Banningre akarja kenni a támadás kitervelését...
Bár a sztori nem mozgat meg sok szürke agysejtet, és nem is igényel különösebb jelenkori politikai műveltséget sem, hiszen maga a „Fallen-univerzum” sem tudja eldönteni, mennyire is akarja kommentálni, esetleg kritizálni a kortárs amerikai és világpolitikát, miközben azért talán maga is érzi, hogy ha már a filmjének egyik főszereplője az amerikai elnök, aki csak úgy mellékesen a TRUMbull névre hallgat, akkor valamilyen szinten muszáj tematizálnia valamiféle valóságosat is. Jó példa erre a kettősségre például a német kancellár személye, aki az előző részben egy nagyon Merkelről mintázott politikusként nevesítve jelent meg, ezúttal viszont egy csoportképen maga Merkel tűnik fel az iszonyatosan „beforrestgumpozott”, fiktív Trumbull mellett mosolyogva.
Szerencsére nem is képzeli magát politikai thrillernek A védangyal bukása, az a műfaj nem is állna jól neki, ellenben a kaszkadőrből lett rendező, Ric Roman Waugh és operatőre, Jules O'Loughlin láthatólag kifejezetten élvezik az akciójelenetek kitalálását és összefűzését, remekül érzik a kirobbanó tűzharc alatti és előtti feszültség megfelelő tempóját. Butler arcjátékát egészen látványosan emeli ki az operatőri munka (az egyik film eleji jelenetben a színész íríszén lévő melanin-folt egyszerűen rabul ejti a szemet, mindenféle CGI nélkül), és bár a mai trendnek megfelelően, a legtöbb jelenet (még a legnyugodtabb, üldögélős is) másodperces villanásokra van vágva, a helyszínek és a jelenetek végig követhetőek és (legtöbbször) nem öncélúan agyonterheltek látványban.
Ugyan a film szinte összes csavarja teljesen kiszámítható, a forgatókönyv sem párbeszédek, sem karakterépítés terén nem alkot maradandót, de a helyenként kifejezetten izgalmas, képregényesen kitalált képi világ, az öregedő makacs macsó jó tempóban felvett törtetése, no meg az elődök nem túl magasan belőtt színvonala egészen kellemes összhatást nyújtanak. És ha másért nem is, azért mindenképp ajánlom A védangyal bukását, mert néha jó érzés egy olyan világban elmerülni, ahol Morgan Freeman az amerikai elnök, és ezúttal még meteor-veszély sem fenyeget.
