Talán mára már a legelvetemültebb X-men-rajongónak is komoly fejtörést okozna az a kérdés, hogy pontosan milyen ok-okozati összefüggések, esetleg filmeken átívelő karakterfejlődések számítanak még bármit is a hányattatott sorsú franchise esetében. Ilyen „előélettel” nem volt könnyű dolga a rendezőként elsőfilmes Simon Kinbergnek, de a lassan két évtizede indult történet lezárásának szánt X-Men: Sötét Főnix még az elődök hullámzó színvonalát tekintve is gyalázatosan sikerült.
Talán el is kényeztette egy képregényfilm-rajongókat az utóbbi időben a Marvel, hiszen sikerült méltó lezárást (és egyúttal megfelelően megágyazott folytatás-lehetőségeket) kanyarítania a Bosszúállók-sorozatnak, de ugyanez még a szoros összehasonlítástól megkímélve sem sikerült Foxnak a maga szuperhőseivel. A bukás szaga már jóval a megjelenése előtt körüllengte az idén 19 éves X-Men filmes univerzum (csak némi jóindulattal nevezhetjük annak a mérhetetlen történeti inkoherencia miatt, amit mégis megpróbáltak áthidalni még annak idején az Eljövendő múlt napjaival) vélhetőleg utolsó darabját, és a végeredményt látva teljesen érthetővé vált, hogy a tavaly novemberre tervezett bemutató végül miért csúszott (és a film miért utóforgott) egy jó fél évet. Persze indulásból sem könnyű annak a dolga, aki szeretne valamilyen szinten összefüggő és érdekes lezárást adni egy már sokszor lezárt sorozatnak (mégis mi kéne még történjen az Apokalipszis után?) – éppen ezért a film maga is igyekszik „egyszerűsíteni” dolgokat, és szigorúan csak az első osztály (X-Men: First Class) óta történteket emlegetik a szereplők, és még véletlenül sem kerül szóba az eddigi filmek húzómutánsa, Logan (ami talán a Sötét Főnix egyetlen viszonylagos erényének mondható).
Másképp csúfos kudarcot vall a fentebb említett, és természetesen elsősorban az ázsiai filmpiac bekapcsolása miatt szükséges egyszerűsítéses módszer, ennyire gyáván sterilre csiszolt, élettelenül klipszerűen összerakott, pocsékul színészvezetett szuperhősfilm talán a (kosár)legenda Shaquille O’Neal címszereplésével készült Steel óta nem született. Szinte mindegyik mellék- és főszereplő úgy áll, mintha formális csoportképhez pózolnának éppen, a jelenetek közötti átkötések pedig néhol egészen nevetségesek, és nélkülöznek mindenféle életszagú részletet, senki nem eszik, iszik, vagy éppen utazik. Ehelyett mindenki pontosan ott találja magát, ahol a forgatókönyv szerint lennie, éppen úgy öltözve (és valamiért szembetűnően szörnyen kisminkelve), ahogy a storyboardon le volt rajzolva, és éppen csak annyi verbális információt adva át, amennyi minimálisan szükséges.
Az sem segít a filmen, hogy a története gyakorlatilag újrahasználja a már számtalanszor ellőtt „xy nagyon veszélyes, fiatal mutáns, tartsuk kordában, jé, nem sikerült, akkor győzzük le” alapsztorit, ami már a legelső, 2000-es X-Men forgatókönyvének alapja is volt, csak akkor éppen Rogue-gal (Vadóc). Vagy hogy a szintén Jean Greyt főszerepeltető (egyébként szörnyű) X-Men: Az ellenállás vége is szinte pontról pontra ugyanezt a történetet mutatja be, és most már született egy film, amihez képest kijelenthetjük hogy jobban (ezt pedig nem sok képregényrajongó gondolta volna). Nagyvonalakban tehát ismerős lehet a Sötét Főnix eleje: Jean Grey (Sophie Turner) kivételesen erős képességekkel felruházott mutáns, aki még kisgyerekként akaratlanul balesetet okoz szüleivel való autózás közben. A fiatal lányt azonban még idejében magához veszi Charles Xavier (James MacAvoy), és megígéri neki, hogy megtanítja kordában tartani a lány képességeit. Azonban miután az űrbe tett mentőakciót követően Jean egy furcsa napkitörés minden erejét elnyeli, és túléli a kalandot, egyre nehezebbé válik X professzor feladata.
Nagy kérdés volt azok körében, akik tényleg várták ezt a filmet, hogy végre sikerül-e méltóképpen mozgóképre adaptálni az egyik legsikeresebb X-Men-történetet, a Sötét Főnix-sagát. Miután Az ellenállás vége messze alulmúlta a várakozásokat, főképp a történet „méretét” tekintve (az eredetiben kozmikus csatákhoz és katasztrófákhoz vezet a Sötét Főnix megjelenése, ehhez képest a harmadik mutánsfilm tényleg minimalizálja Jean erejét), jogosnak tűnhetett az elvárás, hogy ezúttal legalább megközelítse a feldolgozás az eredeti történetet – és pár éve talán még jó ötletnek is tűnt a Trónok harcás Sansát, vagyis Sophie Turnert felkérni a rebootra. Mostanra azonban eléggé nyilvánvalóvá kezd válni, hogy Turner egyedül nem tud elvinni a hátán nemhogy egy filmet, de sokszor egy jelenetet sem. A folyamatosan orrhangon, faarccal affektálás Westerosban talán előírás, de máshol nem az, pedig amikor egy egész film épül a főszereplő állítólagos belső vívódásaira, nem szokott ártani, ha le tudunk valamit olvasni említett főszereplő arcáról. Néha egyenes kínosan nehéz eldönteni, hogy melyik érzelem megmutatásával is próbálkozik éppen Turner, ezért pedig egyenesen értelmezhetetlenné válik a néző számára egy-egy érzelmesnek szánt jelenet.
Remélhetnénk, hogy legalább a visszatérő, eddig alapvetően remekül teljesítő nagy nevek majd megmentik a film többi részét, James MacAvoy még próbálkozik is egy ideig, sajnos karakterének szerethetőségéből egy csepp sem maradt, Michael Fassbender épp csak beköszön és kiköszön, Jennifer Lawrence pedig érezhetően olyan hamar igyekszik távozni a filmből, ahogy csak lehet. Ehhez kapunk még egy – számunkra különösen vicces – Vuk nevű gonoszt (amúgy szinte tökmindegy, de Jessica Chastain), aki nagyjából annyira fontos előremozdítója a történetnek, mint a 2008-as Kis Vuk a magyar rajzfilmiparnak.
Mindezt csak megkoronázza a szinten aluli operatőri és vágói munka, aminek köszönhetően szinte folyamatosan kapkodjuk a fejünket, mert nem értjük, hogy az előző dzsungeltotálnak mi köze van a következő szuperközelihez, és emiatt sajnos még kellemesen nézhető filmnek sem mondhatjuk a Fox utolsó X-ét. Mindehhez már hiába is társul Hans Zimmer megbízhatóan kellemes zenéje, a Sötét Főnix sosem kap szárnyra igazán. Majd meglátjuk, hogy az újabb rebootolás során feltámad-e ismét hamvaiból.
