Humorral ábrázolt kilátástalanság, egy rejtőzködő drogbáró, egy marhafarm, a cseh Larry és a harag lánya: íme négy újabb film a TIFF versenyéből.
Carolina Markowicz: Carvão / Charcoal
São Paulo egyik vidéki sarkában Irene (Maeve Jinkings) azzal küzd, hogy a nélkülözés ellenére a lehető legjobban összetartsa kis családját. Férje, Jairo (Rômulo Braga) szénégetéssel keres pénzt, a szezonon kívüli holtidényben viszont azt a keveset is elkölti, amit nehezen megszerzett. Kisfiuk, Jean (Jean de Almeida Costa) közös hálószobán osztozik stroke miatt ágyhoz kötött és oxigénpalackos lélegeztetésre szoruló nagyapjával. Egy nap új ápolónő érkezik hozzájuk, aki váratlan alkut ajánl fel: enyhítsenek a nagyapa szenvedésein, és segítsenek saját helyzetükön azzal, hogy helyére egy argentin drogvezért fogadnak be, aki a saját halálát megjátszva, most ideiglenes búvóhelyet keres.
Irene meglepő gyorsasággal dönt, megkezdve ezzel az abszurd fordulatok sorát, amik csak halmozódnak, miután a környezettel meglehetősen elégedetlen vendég beköltözik a családhoz, és a titkolózás és megjátszás formái átírják a mindennapi szabályokat. A film meglepően humorral ábrázolja a kilátástalan sorsú embereket, akik vesztenivaló híján bármit készek megtenni, hogy kiemelkedjenek az egyre mélyebb apátiába süllyedt környezetükből. Markowicz pedig nem csupán a mélyszegénység tablóját festi meg, komplexebb társadalmi problémákat is érint: a család életében történt változás felszínre hozza a diszfunkcionális kapcsolatok titkait. Jairo elfojtott homoszexuális vágyainak feszültségétől a jellemző patriarchális modell felborul, Irene kénytelen családfőként is fellépni, saját kielégítetlensége miatt viszont elsősorban a férfit látja a hozzájuk érkező, veszélyes vendégben. Jean pedig a bizonytalan családi állapotban a bűnözés útjára lép, amire csak akkor reagál az iskola vezetősége, amikor kokain vásárlásán kapják – ha csak marihuána lett volna, az persze nem lenne probléma. Az újonnan szerzett jövedelem lehetővé teszi számukra, hogy visszaszerezzék az irányítást a kiábrándító valóságuk felett, de a tényleges reményt nem találják meg ilyen könnyen.
Markowicz remekül válogatja össze szereplőgárdáját, a profi és amatőr színészek mind tökéletes elemei a környezetnek. A film stílusa azonban kevésbé egyértelmű, különös fúziója a harmadik világbeli filmekre jellemző, kézikamerás minimalista-realista esztétika visszafogottságának és az abszurd fekete komédiának. Végülis ki mondta, hogy ez a kettő nem működhet együtt?
Vetítik a TIFF-en: június 14., szerda, 12:30, Győzelem mozi (Mangal).
Andrew Sala: La barbarie / The Barbaric
Újabb spanyol nyelvű film, amely mezőgazdasági élet mechanizmusai kapcsán beszél a világban uralkodó barbár törvényekről, ezúttal egy argentin író-rendezőtől. Spoiler alert: a cím metaforája – ahogy ilyen filmekhez illik – többirányú komplex jelzővé válik a film végére.
A helyszín az argentin pampa egy marhafarmja, ahová a 18 éves jóindulatú de kissé határozatlan Nacho (Ignacio Quesada) érkezik, miután otthonról elszökve apjánál keres szállást, akivel egyébként már alig ismerik egymást. A farmot vezető Marcos (Marcelo Subiotto) azonnal haza akarja küldeni, de megzavarja őket egy tehén váratlan halála, ami nem az első ilyen megmagyarázhatatlan eset. Végül úgy dönt, a fiú segítségére lehet a közelgő árverés előkészítéseinek felügyeletében, s ezért engedi, hogy maradjon. Miközben Nacho apja elvárásainak igyekszik megfelelni, megoldhatatlannak tűnő morális kérdésekbe ütközik, és rájön, hogy itt már nem azok a játékszabályok, mint régen, a környékhez hasonlóan pedig neki is fel kell nőnie. Elsősorban azt megértenie, hogy a szociális különbségek nem áthidalhatóak, illetve a pártatlan magatartás nem élhető megoldás, a mindenki felé irányuló jószándék ugyanis ellentmondásokat és bizonytalanságot eredményez, a naiv elnézőséget pedig gyorsan kihasználják. Így bár Marcos szigorú erőszakossága könnyen elítélhető, Nachóval együtt megértjük, hogy ez nemcsak a munka szervezettségéhez elengedhetetlen, hanem valahol mindkét részről is elvárt a rendszer működéséhez. Nacho fő problémája mégsem az, hogy a vezetéssel járó agressziót látva képes lesz-e másképp dönteni, és abbahagyni a családi hagyományt, ebben a világban az igazságtalanságban és erőszakban való részvétel ugyanis kikerülhetetlen, ennek az elfogadása pedig a felnőtté válás része.
A film a néző helyét is a Nachóéhoz hasonló kívülálló helyzetben jelöli meg, a társadalmi különbségek számunkra sem elfeledhetőek. Egyes jelenetek a farmi élet jellemző orvosi beavatkozásait mutatják kendőzetlenül, amik természetes eseményei az ábrázolt világnak, de amikre az elit európai néző elfordítja a fejét. A La barbarie mégsem elég határozott ennek a különbségnek a kiélezésében, realizmusa nem jut el a naturalizmusig, esztétikai törekvésében finoman romantizálja a bemutatott életformákat. Lassú tempójú thrillerhez illően sok részletet homályban, elvarratlanul hagy, az azonban kérdéses, hogy a főszereplő tarkójának hosszas figyelése és a megoldások késleltetése mennyire válik előnyére, képes-e az alaphelyzet olyan feszültséget exponálni, ami a titkolózó elbeszélés ellenére biztosítja a néző türelmét és érdeklődését. Pedig kár lenne nem kivárni a film utolsó negyedóráját. Sala jó aránnyal adagolja a bizonyítékokat, hogy a megoldás egy kellően sokkoló klimaxban kösse össze a szálakat és jelezze a felnőtté válás végét.
Vetítik a TIFF-en: június 13., kedd, 12:30, Győzelem mozi (Barbarii).
Laura Baumeister: La hija de todas las rabias / Daughter of Rage
Úgy néz ki, a TIFF idei slágertémája a mélyszegénység és annak marginalizált karakterei. Az első nicaraguai nő által rendezett nagyjátékfilm, a Daughter of Rage a nélkülözés traumájának feldolgozására a fantázia tartományaiban lát lehetőséget. A 11 éves María (Ara Alejandra Medal) anyjával, Lilibeth-tel (Virginia Sevilla García) egy hatalmas szeméttelepen él, ahol vashulladékok újrahasznosításával próbálnak túlélni. Amikor María véletlenül meghiúsítja tervüket, hogy kutyájuk, Juana kölykeit eladva szerezzenek némi pénzt, jövőjük bizonytalanná válik. Az otthoni intimitást egyre jobban fenyegeti a körülöttük fokozódó düh, amely már Lilibeth feszültségében is érezhető, s végül a szeméttelep magánkézbe juttatása elleni tüntetésekben manifesztálódik. Lilibeth a tartozásának behajtásától félve, lányát egy közeli újrahasznosító telepen hagyja, ahol Maríanak meg kell birkóznia az elszakadás traumájával. Egy ugyancsak itt dolgozó fiú, Tadeo, segíti majd játszótársként új fényben látni a helyzetét, de a Lilibeth-hez való visszajutásról nem tud lemondani, csupán hogy megkérdezhesse, miért hagyta el.
A motivációk meghatározója végig az anya-lánya kapcsolat, Lilibeth a film elején önvédelemre tanítja Maríat, majd az ő hiánya és a hozzá való egyre valószínűtlenebb visszajutás örök vágya határozza meg María magányosságát. Az elmúlás illetve egy élet utáni állapot már az első pillanattól jelen van: az elhasznált élet szeméthullámai fölött köröző vészjósló varjak aligha adnak esélyt a reményre. Az pedig mégis van, mégpedig az álmokban. A rendezőnő költői ábrázolásmódja mágikus realista jelenetekben csúcsosodik ki, amik az elárvulás után egyre inkább meghatározzák María érzékelését. María a mesék és játék segítségével tudja gazdagítani nyomorúságos valóságát, a szeméttenger így nem reménytelen süllyedést, hanem kreativitást és végtelen lehetőséget biztosít. Figyelemre méltó, ahogy a film legtöbbször hanghatásokra hagyatkozva teremti meg a fantasztikumot, és teszi érzékelhetővé a láthatatlant. Sokkal erősebbek is ezek a részek, mint mikor a film végén mindez valódi vízióban is kivetül. Baumeister nagyon érzékenyen fogalmaz a romlásban felfedezhető szépségről, az viszont ízlés kérdése, hogy ez mikor válik túl sokká, az aranyos kölyökkutyáktól vagy a naplementés sziluettektől.
Vetítik a TIFF-en: június 13., kedd, 19:45, Győzelem mozi (Fiica mâniei).
Adam Sedlák: Banger. / Hit
Már a programfüzet is jelzi egy lábjegyzetben, hogy a film nem ajánlott kiskorúaknak, legalábbis addig a korig biztos nem, amíg el nem kezdenek GTA-t játszani. Adam Sedlák mindössze két hét alatt, teljes mértékben egy iPhone kamerájával forgatott filmje sok szempontból a cseh Larry, csak főhőse ezúttal nem egy borsodi kis faluból indul el, hanem a prágai alvilágból. Alex a legtisztább kokaint árulja a városban, de eldönti, hogy kilép, a pénzre (amit addig drága ruhákra és saját merchre költött) azért volt szüksége, hogy elindíthassa zenei karrierjét, ugyanis legnagyobb vágya, hogy ismert rapper legyen, és felvegyen egy bangert (= internetet gyorsan bejáró slágert). Ez most nem is tűnik annyira elérhetetlennek, hiszen a városban koncertezik az ország híres influenszer-trappere, aki hajlandó is egy kollaborációra – persze jó sok pénzért. Alexnek ez a lehetőség viszont mindent megér, főleg miután egy kisebb kirohanását követően barátnője, Sára szakítani akar vele. Hogy mégis megmutassa, nem haszontalan vágyakat űz, szétcsúszott társával megkezdik útjukat a siker felé, jobb ötlet hiányában azonban Alex újra régi munkáját végezve találja magát, és még egyszer utoljára elkezd árulni.
A mobiltelefonnal rögzített felvételek erős realista hatása mellett a remegő, fókusztalan, villogó képek és vágások állandó frusztrációt provokálnak a nézőben, ami leképezi a bemutatott világ kaotikusságát, a folyamatos közeli plánok pedig egyszerre intim kapcsolatot képesek felépíteni a szereplőkkel, és a film során majd a maguk csöndjeit is megteremtik. Ez a vállalt trash-esztétika pedig ezzel együtt lehetőséget is teremt arra, hogy az alkotók a mainstream internetkultúra egyéb területeiről is beemeljenek anyagokat. A film pimaszul, de minden erőlködéstől mentesen építkezik intermediális utalásokból, így még az olyan ügyetlen részeket is megengedjük, mint az Alex álmainak szimbólumaként megjelenő égő CGI Adidas. A filmnek azért szüksége is van hasonlóan izgalmas forma megtalálására, a cselekményt mozgató konfliktus ugyanis koránt sincs túlkomplikálva, tipikusan a népszerűségért hajtó hőstörténetek értékellentéteire épül. Alex dilemmája morális jellegű: akár mások halálának árán is elfogadja a népszerűséggel járó közönyt és átgázol mindenkin, vagy felülkerekedik kicsinyességén és ember marad, hiszen ahogy az a végére számára is egyértelművé válik, barátnőjének való bizonyítás csak önálltató ürügy, végig a saját gőgjéből cselekedett. A szembekerülő pólusok is elég egydimenziósak, a siker és a népszerűség egyértelműen a dekadencia és a seggfejség csúcsállapotaként jelenik meg. Bár a Banger. üzenete ilyen szempontból egyszerű, stílusának és humorának köszönhetően könnyű rákapcsolódni, ezáltal pedig ha nem is esélyes, de felemelő színfoltja lesz a mezőnynek.
Vetítik a TIFF-en: június 13., kedd, 15:00, Győzelem mozi (Hit).
