Ez a film alaposan felülírja mindazt, amit a produkciós pénz nemzetiségéről tudunk. Megszoktuk, hogy az újságokban, programajánlókban, fesztiválbrosúrákban olyanokat olvashatunk, hogy „amerikai film”, vagy „német–brazil koprodukció”. Nos, a Madárszabadító, felhő, szél meghatározása szerint magyar produkció, ennek ellenére Magyarországon is felirattal vetítik. Szövege és színészei ugyanis oroszok.
Elsőre furcsának tűnhet: egy magyar rendező miért készít Magyarországon, magyar stábbal, orosz színészekkel orosz filmet? A végefőcím után ez már nem lesz kérdés, hiszen a téma, a karakterek, egyáltalán az egész ötlet annyira „orosz”, hogy magyarul például hiteltelenül hangzott volna. Így viszont harmonikusan betagolódik abba, amit mi orosznak vélünk, olvasmányaink és az iskola alapján – az más kérdés, hogy valóban orosz-e, vagy bővebben: mi is az az orosz? (ami hálistennek most már nem azonos a szovjettel, hanem valami teljesen más), az oroszok magukénak tudnák-e tekintetni maradéktalanul a filmet? stb.
Nos, a puritán orosz parasztöltözet mellett a mély spiritualitás az, ami beleépült abba a ismeretanyagba, amit mi az oroszokról tudni vélünk, és ezt (is) mozgósítja az író-rendező Szaladják István. Talán még az Andrej Rubljov egyes figuráira is emlékszünk: ebben a filmben egy hasonló világot kapunk, sőt, még egy direkt képi utalás is feltűnik az ikonfestőre, noha itt nem Jézus-, hanem Mária-festményt pásztáz végig lassan a kamera, és nem összegzésként, a film végén, hanem szünetként, idézetként, a film közepén. Történet alig van a filmben, egy rövidfilmre is épp szűkösen elég (először kisjátékfilmnek készült, aztán másfél óra lett belőle). Persze nem is a tulajdonképpeni narratíva akar dominálni itt, hanem a gyönyörű képek és a spirituális filozófia (vagy hívjuk inkább az élethez való hozzáállásnak, ahogy a rendező maga pontosít egy interjúban).
A gyönyörű képekkel nincs is semmi baj, sőt, operatőrileg az utóbbi évek egyik legszebb munkája: az aranyló, végtelen búzatáblák, a szelíd, felhőtarkította kék ég és a néha előbukkanó zöld foltok állandó, elnyújtott, gyönyörű svenkekkel, fahrtokkal és daruzásokkal vannak rögzítve. A rendező által felépített világnak viszont van egy sajátos naivsága, ami egyeseknek báj, másokat meg taszít. Valószínűleg kiküszöbölhetetlen, hogy elhangozzék az ilyen jellegű filozófiák pár lírai kliséje. A történettelenség és a spiritualizmus természetesen hihetetlenül kimért tempót diktál, amihez úgymond hozzá kell lassulni. Ezt a tempót is megszaggatja a rendező alcímekkel (nem annyira deskriptív szövegek, hanem inkább hangulati jelzések), s ezzel másféle tagolást is kap a film.
Adott egy zarándok, aki a parasztok által csapda-kaltikába ejtett madarakat szabadítja fel és kommunikál velük. Adott egy parasztfiú, aki a szerelméhez igyekszik a másik faluba, egy kalitkába zárt madarat szánva ajándéknak. A kettejük útja egy darabig kereszteződik, ezt az utat mutatja be a film. A fejlődésregényekben kicsit is jártas néző már tudja, hogy a megtett út belső utazást, fejlődést is fog jelenteni egyúttal, mint ahogy az Andrej Rubljov, Huckleberry Finn vagy éppen Csongor esetében is azt jelent – de hát a zarándoklatnak ez is a célja. A zarándok Jézus-arcú ember, és Jézusos a küldetése is – a film végén a saját népe juttatja halálra, és még jól meg is alázza. A mást, tisztaságot, emelkedettséget képviselő figurát képtelen lesz tolerálni a környezete – ez is archetipikus téma. Itt még egy metafizikai élt is kap, a végére nyilvánvalóvá váló ember-madár/kiszabadulás-halál párhuzamok miatt. A zarándok amúgy felhőnek, szélnek hívatja magát.
Útközben különféle emberekkel találkoznak, mindenki valamilyen válságban van éppen, ezek a problémák újabb és újabb kereteket biztosítanak egy-egy spirituális jellegű mondanivaló megfogalmazásához. Mindkét főszereplő egy fontos állomáshoz (direkt nem mondtam „út végét”) érkezik a film végén: a zarándok, amint már említettem, meghal (de talán csak jól elagyabugyálják), a parasztfiú pedig elérkezik az öntudatosság egy újabb szintjére: szabadon ereszti a madarat, üres kézzel érkezik a kislányhoz. Útjuk különválván, azt már nem láthatja, hogy a zarándok, aki egyfajta mentorává-tanítójává érett közben, dühös parasztok martalékává válik.
Az egyszerűség és a képi komponáltság biztosítják a film legfontosabb szervezőelveit. Nagyon látszik, hogy a rendező amúgy operatőr. És az is látszik, hogy mélyen spirituális ember (középső neve, a Taikyo nem vicc, lévén gyakorló buddhista). Ezek mellett a film előnye az eszköztelen, néha egyenesen keresetlenül puritán színészi játék, az eltalált zenei válogatás (szintén orosz nyelvű tradicionális zarándokdalok).
Hátránya talán a masszív spirituál-etikai mondanivaló (a rendező megfogalmazása szerint e film üzenet és szolgálat), ami helyenként találó, helyenként viszont közhelyekbe fullad (a témák nagyjából: bűn, áldozathozatal, időtlenség, lelkiség, szerelem, szabadság). Sok mindenhez lehet kapcsolni, mindazonáltal valóban egyedülálló alkotás, a rendező egy hihetetlenül tiszta, érett hangot képvisel. A mélázó spiritualitás más munkáiban is mélyen fészkel, lásd a kolozsvári közönségnek szintén 2006-os Filmtettfeszten is bemutatott Csoma-legendáriumot, ahol operatőrként dolgozott. Ha nem egyébért, a szemet békítő-kényeztető képekért is érdemes megnézni a filmet – kevés alkotás képviseli ilyen egyszerűen, tisztán és megtámadhatatlanul azt az egyre távolabbi és reprodukálhatatlan valamit, amit úgy hívunk ma, hogy a szép esztétikai kategóriája.