II. Nemzetközi Ökumenikus Filmszemle, Budapest II. Nemzetközi Ökumenikus Filmszemle, Budapest

Filmek – némaság és ideológia között

II. Nemzetközi Ökumenikus Filmszemle, Budapest

Elénk tudja-e tárni a „vallásos film" az emberi sors törékeny egyediségét, a mozgóképes narráció sajátos eszközeivel a befogadó számára cselekménnyé, történéssé, megvalósulássá tudja-e tenni a szentségélményt? Miféle poétika az, ami a vászonra hozza a láthatatlant? A Fórum Film szervezésében Budapesten zajló Nemzetközi Ökumenikus Filmszemle egy olyan művészi terület szemlézését vállalja fel, mely nyitott a nem-látható és nem-hallható felé.

A szemle utolsó napjának délutánján megrendezett inspiráló kerekasztal-beszélgetésen, mely a fesztiválközönség sajnálatára, a vetítések javarészénél sokkalta relevánsabban vetette föl filmművészet és szentség összekapcsolódásának kérdéseit, Gelencsér Gábor, a „vallásos film" fogalmáról szólva, megkülönböztette a hitet csupáncsak tematikai, illetve az azon túlmutató poétikai problémaként kezelő műveket. Az előbbiekre a filmes elbeszélés sematizmusainak, a szokványos, bevett eljárások újraalkalmazásának veszélye leselkedik. Egy ilyen munka nemcsak azt kockáztatja meg, hogy üressé és giccsessé válik, hanem elvéti mindazt, ami valódi tétje lehetne, nevezetesen, hogy elénk tudja-e tárni az emberi sors törékeny egyediségét, és hogy a mozgóképes narráció sajátos eszközeivel a befogadó számára cselekménnyé, történéssé, megvalósulássá teszi-e (a hangsúly itt a dinamikán van) a szentségélményt. Miféle poétika az, ami a vászonra hozza a láthatatlant; milyen az a dokumentumfilm, ami föl tudja idézni a szavakban nem megjelenőt? A fórumbeszélgetés résztvevői (Visky András zsűrielnök, Szilágyi Erzsébet, Czigány György és Dér András zsűritagok, illetve Tillman J. A., Kovács Ákos és Gelencsér Gábor) szinte konszenzuálisan a narráció réseit meghagyó nyitott (ekképp a transzcendencia felé nyitott) formákban, az üres helyeket s ezáltal a betöltődés lehetőségét tartalmazó heterogén szerkezetekben, a szüneteket, gesztusokat, csöndeket egyenrangú alkotórésznek tekintő kompozíciókban látták a művek „vallási" filmből „vallásos" filmmé való poétikai átminősülésének lehetőségét. Különös, mondhatni, vakmerő gesztus tehát egy ilyen filmfesztivál megrendezése, hisz az elnevezés már önmagában tartalmazza a tematikus kiírást és ezáltal a puszta magamutogatás veszélyét, s a tematizációt pedig csak egy lépés választja el a hit kérdéseinek ideológiai (le)kezelésétől és ily módon valamiféle előre meghatározott hatalmi helyzetből való prezentálásától; ugyanakkor pedig egy olyan művészi terület szemlézését vállalja fel a fesztivál, mely nyitott a nem-látható és nem-hallható felé – ebben a mozgástérben kell tehát finoman egyensúlyozniuk az alkotóknak, alkotásoknak. (Filmek, melyek a „filmszakadás" lehetőségét is magukban hordozzák – Visky András a szemlemegnyitón felolvasott szövegében egy olyan moziélményről írt, ahol a szentség a vásznon a véletlenül [véletlenül?] kigyulladó szalag képeiben jelent meg.)

A szemlére beválogatott munkák zöme nem volt képes megbirkózni azzal a feszültségteli szituációval, mely a vallási-vallásos filmek sajátja, és csak igen kevesen tudtak ebből tőkét kovácsolni. A legtöbb alkotás dokumentumfilm-kategóriában érkezett be, ide tartoztak a legkétesebb értékű, de a legemlékezetesebb darabok is (Szaladják István kivételes szépségű kisjátékfilmjén, az Aranymadáron kívül, melyről még szó fog esni a továbbiakban). A dokumenrtumfilmekkel kapcsolatos problémákat könnyen tipizálhatjuk: ilyen a képanyag közhelyessége, a sematikus szerkezet, riportok esetében a beszédszituáció, a kérdések és a válaszok sablonossága, esetenként a puszta ismeretterjesztést nem meghaladó szándék, a bemutatott személyiség egyéni megnyilvánulásának ellehetetlenítése. Nagyon komoly problémát jelentett, hogy számos munka esetében a vallási tematika szociográfiai, kisebbségpolitikai kérdésfölvetésbe csapott át, méghozzá bizonyos mértékig jelöletlenül, a mélyebb összefüggéseket megvilágítatlanul hagyva. (E hibát követte el, és a vallásosság ideológiába való átcsúsztatásával, a filmes és a tényfeltáró eszközök fajátszásával és más kezekbe való átjátszásával talán a legmellbevágóbb módon szembesített az az amúgy kitűnően szerkesztett dokumentumfilm, melyről az utolsó percében derült ki, hogy voltaképpen nem egyéb, mint egy kormánypárti kampánymunka. A pályázati kiírás pontosításával és az „ökumenikus filmszemle" fogalmának körültekintőbb interpretálásával talán ki lehetne iktatni azt a nehézséget, amit az ilyenfajta filmek versenybe kerülése okoz.)

Ugyanakkor számos alkotást tett feledhetetlenné a választott tárgy bemutatásának egyedi finomsága, a merész témaválasztás, a képi világ különleges poétikája, vagy éppen a jelenlévővé tett egyéniség sugárzása, az életsors átütő ereje. Xantus Gábor munkáit a meditatív filmnyelv és a sajátos operatőri munka emelte ki a többi közül, Magyar Attila kevésbé igényesen megfogalmazott filmjét (Az Úr Napja Pilisszentkereszten) pedig éppen emberközelisége, humora, az a mód, ahogyan érvényesülni hagyta az ünnepre készülő helybelieket, a tréfálkozó asszonyokat. Váry Lia filmjét a „cigányok papjának" nevezett alsószentmártoni Larkó József lenyűgöző egyénisége tette hatásossá, Szakács Sára alkotását pedig az, ahogyan apró gesztusokon keresztül kibomlott a szemünk előtt a Csiha Kálmánt feleségéhez fűző szoros viszony. Szintén két ember viszonyáról szólt és a versenymunkák egyik legjobbja volt a csupán 12 perces Árpika, Fazakas Szabolcs filmje, mely egy plébános és egy fogyatékos kisfiú egymás iránti szeretetét és kölcsönös egymásrautaltságát mutatta be. A szemle egyik csúcspontját pedig a Mámó jelentette (rendezője Gulyás Gyula) – egy olyan film, mely a képi világ kopárságával és az eszközök vállalt szegénységével létre tudta hívni a betöltődés terét, s az időfaktornak a filmszerkezetbe való belekombinálásával nem csupán a súlyos tragédiákat megélt és illúzióit vesztett, de töretlen hitű parajdi asszony alakját volt képes elénk hozni, de a dokumentumfilm bevett kereteit szétfeszítve megvilágította és az alkotás részévé tette Mámó és a rendező-riporter kapcsolatának, barátságának alakulását is.

A filmszemlére beküldött irdatlan mennyiségű televíziós anyagról (itt elsősorban az Magyar Televízió és a DunaTv vallási szerkesztőségeiről van szó) lényegében ugyanaz mondható el, mint a dokumentumfilmekről, azzal a különbséggel, hogy egy televíziós műsort még inkább meghatároznak a keretei, az előírt narrációs formák s a szerkesztői szándékok. Mind közül Tóth Béla munkáit érdemes kiemelnünk, akinek műsoralkotói „profizmusán" (ami esetenként közhelyes, felszínes vagy esetleg mesterkélt eszközök alkalmazására bírja rá az alkotót) olykor – a kitűnő operatőri munkának is köszönhetően – áttört, átsugárzott, átfénylett a bemutatottak alakja, beszédmódja, életútja.

A játékfilmes kategóriában sajnálatos és igen elgondolkodtató módon csak három mű versenyzett. Hartai László A nagy vizit című munkájának érdeme az ötlet: Hartai a '91-es pápalátogatás dokumentumanyagát és a fikció narratíváját ötvözte össze egyetlen alkotássá és ezáltal egy érdekes, reflexív szerkezetet hozott létre. Szirtes András kevésbé sikerült rövidfilmjét (A lélek súlya) a kifehéredő filmvászon, a csupáncsak sejthető, foltszerű képvilág, a látvány folyamatos alakulása, eltűnése és visszatérése tette széppé. A legemlékezetesebb vetített alkotás Szaladják István Aranymadár című műve volt, melyet már a 31. Magyar Filmszemlén rövidfilm kategóriában első díjjal jutalmaztak. Az Aranymadár egyedülállóan feszes és tiszta szerkezetű, gyönyörűen filmezett munka. A filmes elbeszélés finoman allegorikus eszközökkel él, ugyanakkor egy árnyalatnyi iróniával is viszonyul ezekhez az eszközökhöz. Hitről, lovagi szerelemről, az életből a halálba való átkerülésröl, a meghalás bölcsességéről és a lélek maradandóságáról beszél a film, s mindezt egy olyan sajátos, se nem gyors, se nem lassú – tehát: emberközeli – tempóban teszi, mely elegendő időt hagy arra, hogy a befogadó teljes figyelemmel és odaadással, ugyanakkor értelmezve és aktívan viszonyulhasson a műhöz.

Arcok, nevek, mozdulatok szakadnak ki a filmes elbeszélés szövetéből, és maradnak meg a számunkra, felidézhetően; mondatok raktározódnak el, újramondhatóan; emberek és gesztusok – Vígh Sári néni Székről („hát, ma már annyira nem kell az ember az emberiségnek"); Orián Géza, Géza bácsi, a szociális munkás a VIII. kerületi Dzsumbujból, a cigánygyerekek jóbarátja („mondom nekik, gyerekek, Napóleon egy alacsony kis cigányember volt, és mégis milyen sokra vitte"); Mámó szavai; az alsószentmártoni Plébi alakja; Árpika arcának szépsége; s a százéves és öt napos néni Szirtes András filmjéből, akivel a rendező-narrátor próbál kényszeredetten beszélgetni: „Tessék nekem megmondani, van-e a léleknek súlya?" De a néni nem hallja, elgondolkodik, mosolyog, ezért a narrátor újra elismétli, hangosabban, lassabban: „Hogy van-e a léleknek súlya, tessék nekem megmondani!" Mire a néni határozottan és ugyanakkor a százévesek és öt naposok flegmaságával ezt mondja: „Az biztos!"

De vajon van-e a léleknek képe – ez a legrelevánsabb kérdés azokkal a filmekkel kapcsolatban, amelyek résztvevői és potenciális résztvevői az ökumenikus filmszemlének. E kép, ha van is, nem citálható a vászonra, elillan. Szaladják István filmjének narrátora azt mondja a főszereplő lovagról, hogy „mikor küzdött, eltakarta az arcát, hogy az utolsó pillanatot senki se láthassa". A film talán az utolsó előtti, még látható pillanatnak szentelt munka, mely ott és azért szakad meg, hogy teret adjon mindannak, ami utána következik.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

  • Tőrbe ejtve: Az üveghagyma

    Színes bűnügyi, thriller, vígjáték, 139 perc, 2021

    Rendező: Rian Johnson

  • Guillermo del Toro: Pinokkió

    Színes animációs film, fantasy, musical, 117 perc, 2022

    Rendező: Guillermo del Toro, Mark Gustafson

  • Bardo

    Színes filmdráma, vígjáték, 159 perc, 2022

    Rendező: Alejandro González Iñárritu

  • M3GAN

    Színes horror, sci-fi, 102 perc, 2022

    Rendező: Gerard Johnstone

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Az ember, akit Ottónak hívnak

    Színes filmdráma, vígjáték, 126 perc, 2022

    Rendező: Marc Forster

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat

  • Tőrbe ejtve: Az üveghagyma

    Színes bűnügyi, thriller, vígjáték, 139 perc, 2021

    Rendező: Rian Johnson

  • Guillermo del Toro: Pinokkió

    Színes animációs film, fantasy, musical, 117 perc, 2022

    Rendező: Guillermo del Toro, Mark Gustafson

  • Bardo

    Színes filmdráma, vígjáték, 159 perc, 2022

    Rendező: Alejandro González Iñárritu

  • M3GAN

    Színes horror, sci-fi, 102 perc, 2022

    Rendező: Gerard Johnstone

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Az ember, akit Ottónak hívnak

    Színes filmdráma, vígjáték, 126 perc, 2022

    Rendező: Marc Forster

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu