Sebastian Schipper negyedik nagyjátékfilmje a rendező szavaival élve nem egy bankrablásról szóló film, hanem egy bankrablás. A Victoria egyetlen akciódús éjszaka történéseit meséli el, úgy, hogy akarva-akaratlanul mi is részesei leszünk a történetnek.

A 137 perces nagyjátékfilm ugyanis egyetlen vágás nélküli jelenetből áll és ez alatt 22 helyszínt járunk be a film címét is adó Victoriával (Laia Costa), a német fővárosban dolgozó, madridi származású fiatal lánnyal. Iñárritu Birdmanjével ellentétben itt nincsenek rejtett vágások, a filmet hajnali fél 5-től reggel 7-ig forgatták 2014. április 27-én.

A történet egy berlini klubban kezdődik, ahol megismerkedünk Victoriával, majd őt követve négy „igazi berlini sráccal”, a vicces beceneveket viselő Sonne-val (Frederick Lau), Boxerrel, Blinkerrel és Fuß-szal. Velük együtt sétálunk a város utcáin, lopunk alkoholt az éjjel-nappaliból és mászunk fel egy nem mindennapi látványt nyújtó tömbháztetőre. Aztán a könnyed éjszakai történet egyik pillanatról a másikra komolyra vált: kiderül, hogy a fiúk épp azon az éjszakán, amelyen egyben Fuß születésnapját is ünneplik, bankot készülnek rabolni. Persze nem szórakozásból, hanem azért, mert a börtönviselt Boxernek tartozása van. Az ünnepelt végül képtelen részt venni az akcióban, így marad a képben Victoria. És így leszünk mi nézők is szemtanúi és részesei egy bankrablásnak, az azt követő eufóriának, majd a tragikus ámokfutásnak.

Godard korszakalkotó mesterművét, a Kifulladásig című filmet épp 65 évvel ezelőtt mutatták be. Ez az akciódús, könnyed és szenvedéllyel teli film olyan, mintha napjainkba ültetné át az 1960-as években játszódó történetet, amelynek főszereplői a kisstílű bűnöző, Michel Poiccard és a Párizsban tanuló amerikai diáklány, Patricia Franchini. Mert a hasonló motívumokon túl, akárcsak Godard filmje, a Victoria is tele van a fiatalság energiájával és kegyetlen erejével.

A szereplők természetességének, a hitelesen improvizált dialógusoknak (12 oldalból állt a forgatókönyv) és Sturla Brandth Grøvlen bravúros operatőri teljesítményének köszönhetően Sebastian Schipper filmje mindvégig magával ragadja nézőjét. A Victoria első felében a szereplőkkel egykorú generáció számára egyáltalán nem idegen éjszakai jelenetek és „velünk is megtörténhet érzése” az, ami ébren tartja a kíváncsiságot; utána a film közvetlenségének és a vágás hiányából adódó folytonosság érzetének következtében a szereplőkkel együtt nő az adrenalinszintünk, érezzük át azt a szenvedélyt és köteléket, ami a két főszereplőt, Sonnét és Victoriát összeköti; a film végére, virradatra pedig együtt fulladunk ki a madridi lánnyal.

Az események könnyed alakulása és természetesnek ható folytonossága mellett aVictoria olyan kérdéseket is felvet mint pl. hogy miért bízunk meg egy (vagy több) ismeretlenben, meddig játék a játék (és mikor válik véresen komollyá), a film végére pedig elgondolkodhatunk azon, hogy feledhető-e egy mindent megváltoztató éjszaka?

Bár az utóbbi években egyre gyakoribbak az egyetlen emlékezetes éjszaka történéseit elmesélő filmek, mint a klasszikusnak elkönyvelhető Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise, 1995),a festői képekben gazdag Stockholm (2013), vagy a naturalista Első éjszaka (Nuit #1, 2011), és egyre több, egyetlen snittből álló kísérletet láthatunk (a Birdman mellett érdemes megemlíteni az Ermitázsban játszódó, 2002-es Az orosz bárka című filmet is), a Victoria egyvalamiben biztos újat nyújt: élményben. Mert improvizált bankrablást és menekülést így, egyben, ilyen természetességgel és ekkora hévvel még nem láttunk. Sebastian Schipper és stábja tehát bankrablásból – az elkerülhetetlen bukás ellenére is – jelest érdemel.