Az
idei TIFF hetes szám bűvöletében élő kiadásán több, mint 200 filmet
sorakoztattak fel a szervezők. Három filmnek különálló blokkot
is szántak a program összeválogatói, bár a köztük fennálló kapcsolat elég laza: mindössze annyi köti össze őket, hogy egyetlen
beállításban vették fel őket. Ezt a technikai megoldást alaposabban körbe
lehetett volna járni.
Más közös vonás után kutatva nem járhatunk sok sikerrel. Míg a már 2002-ben elkészített, Alekszander Szokurov rendezte Orosz bárka történelmi témájú, monumentális alkotás, addig a két dél-amerikai film, amelyek szintén egyetlen snittben operálnak, nem is próbálják felvenni a versenyt ezen a téren az orosz filmmel. Nincs is szükség rá, a P. V. C.-1 megtörtént esetet dolgoz fel a közelmúltból, a chilei Sabado pedig csak a humorérzékünkkel akar játszani a maga 65 percében.
Az orosz kultúra egyik fő csomópontjában, az Ermitázsban leforgatott Szokurov-filmnek ekként a legnagyobb a vállalás a három alkotás közül. Két, a termekben idegen, látogató járja végig az épületet úgy, hogy közben folyamatosan elmélkednek. Kettejük közül csak egyikük láthat, a francia, az Oroszországra kívülről tekintő nézőpont az elmélkedések során. Társának, a kamera mögött állónak, csak a gondolatait halljuk, ahogyan végigkísérjük őket a festmények és báltermek között. Az egyszeri néző közben nemcsak gondolataikban merülhet el, amint Oroszország és Európa viszonyáról polemizálnak, hanem a történelmi idősíkok váltakozásában is. 300 évet ölelnek át a film egyes szekvenciái, megleshetjük a Nagy Katalin cárnő korabeli kosztümöket, de az épület tűzvész utáni állapotát is. Ezek a korok a film során finoman ágyazódnak egymásba, csak az öltözetek, divatok meg néhány elejtett szó tanúskodik arról, hogy egy új terem új kor megnyitásával is járhat. Ráadásul az út oda-vissza járható, a rendező pedig váltakozva ugrik múltba és jövőbe. A francia látogató egy nagyméretű, grandiózusan megszervezett és levezényelt bál után elbúcsúzik a kamera mögött álló másik idegentől. Mintha Európa és Oroszország venne búcsút, ezzel is zárul a film, a bálozók felocsúdva indulnak le a lépcsőkön. A kamera velük tart, az épület bejáratán kívül már a jelen is látszik. A film 96 perce csak némileg hosszabb, mint amennyit az egyetlen snitt a figyelem lankadása nélkül megbírt volna.
Abból a megkomponáltságból, ami az orosz alkotásra jellemző, semmit nem találhatunk Matías Bize vígjátékában, a Sabadóban, aminek magyar alcíme nem sok mindenről árulkodik: „egy esküvői videó”. Amivel mégis több ennél, az az erőteljes hangulat megteremtése és a kifogyhatatlan humor. Távolról sincsen aprólékosan megmunkálva, de tele van ötletességgel és természetességgel, a rendező pedig pontosan tudja, hogy meddig feszítheti a húrt, mikor kell abbahagynia. Ami méginkább érdekessé teszi a történetet, hogy a film szereplői az operatőrt is részesévé teszik az eseménynek. Így válik teljesen üdítővé a sztori, amiben a menyasszony előtt a vőlegény korábbi barátnője egy terhességi teszttel árulja be a férfit. Valódi cinéma-vérité.
A kolumbiai P. V. C.-1 egy 2000-ben megtörtént eseten feldolgozása, amikor a Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői terrorszervezetének több tagja megtámadott egy farmot, ahol az anya nyakára egy bombát szereltek fel, miután a család megtagadta egy bizonyos összeg kifizetését. Az édesanya egyik pillanatról a másikra válik időzitett bombává, a kamera pedig azt az utat követi nyomon, ahogyan megpróbálnak megszabadulni a PVC-be csomagolt szerkezettől. Nagyon disszonáns, ahogyan ebbe a tragédiába a humor elemeit is bele tudták csempészni. A rendező ennek ellenére úgy oldja meg a feladatát, hogy az eseménybe közben beavatkozó rendőrség esetlenségén a hétfő esti szabadtéri vetítés közönsége kellőképpen tudott szórakozni.
További vetítések:
Sabado – június 7., szombat – 22:30 (Enigma kávézó, szabadtéri vetítés)
P. V. C.-1 – június 4., szerda – 12:00 (Győzelem mozi)
