Férfi-nő-macska-egér játék spanyol módra, egy nagy spanyol család és a focivébé, New York-i munkások a nagy vasrúdon és monumentális 3D-s alkotás a kultúra „katedrálisairól” – íme mai TIFF-es válogatásunk.
Rodrigo Sorogoyen: Stockholm, 2013, spanyol, 90 perc
[Verseny] A nyitó bulijelenet első pár percében ugyanolyan, régi kaptafára épülő, hadarósan hebehurgya, habogó spanyol tinifilmnek tűnik a Stockholm, amikor viszont igazán elkezdődik, akkor egyre izgalmasabb lesz: egy fickó egy bulin kiszemel magának egy csajt, elkezdi követni, azzal a nyilvánvaló szándékkal hogy hazavigye, megdugja (bocsánat a kifejezésért), majd lepattintsa, mint megannyi más csajt. A lány eleinte az istennek sem akar behódolni, a fiú viszont igencsak kitartó, és egy nagyszerűen sikerült udvarlási szekvencia eredményeképpen megkapja, amit akar. Reggel az obligát kínos pillanatok következnek, s a fiúnak lassacskán rá kell döbbennie, hogy nem fog olyan könnyen megszabadulni a lánytól. A film igazi kamaradráma: megmarad a kevés helyszínen, mindössze két szereplő közti hatalmi játék bemutatásánál, az ősi férfi-nő-macska-egér-témánál, azt viszont ügyesen csinálja: Rodrigo Sorogoyen rendezőn látszik, hogy egyrészt jól ismeri a cicázás szabályait, továbbá hogy tévében kezdte – kevés pénzből, kevés eszközzel kell kihoznia minél többet.
A crowd-fundinggal összekalapozott, szerény büdzséjű alkotás így nem lép túl saját, szűkös keretein (s ez az egyetlen igazi baja), nem lesz belőle thriller (habár időnként súrolja), megmarad esettanulmánynak. Az egyetlen, ami kissé elemeli a jól felépített, de túl ismerős történetet a vászonról és továbbgondolkodásra késztet, az a hazugság tematizálása. Mekkora hazugságot engedhetsz meg magadnak udvarlás közben? Mennyire egyértelműek az egyéjszakázás íratlan szabályai, mikor fordul a kocka? Biztos, hogy működik a „te érted, hogy én értem hogy te érted...” játék? Erre utal – találóan – a film félrevezető címe is. Aura Garrido befutás előtt álló fiatal színésznő nagyszerű a szerepében, róla és a rendezőről is bizonyosan hallunk még. Soha rosszabb versenyfilmet a TIFF-en. (jbn)
Még vetítik: június 5., csütörtök, Victoria/Győzelem mozi, 15.00.
Daniel Sánchez Arévalo: Csókok és gólok / La gran familia española / Family United, 2013, spanyol, 95 perc
[Usual Suspects] El lehet-e képzelni romantikus vígjáték számára alkalmasabb közeget egy esküvőnél? Főként ha egy nagy spanyol családról beszélünk, amint arra a Csókok és gólok eredeti címe is utal (a magyar cím már csak azért is problémás, mert mindössze egyetlen – bár sorsdöntő – gólról van itt szó). Nos, ez a bizonyos família épp a legkisebb – alig tizennyolc éves – fiú lakodalmát készül megülni, az esemény időzítése azonban nem a legszerencsésebb. A házasságkötés napja ugyanis egybeesik a focivébé döntőjével, amelyben történetesen Spanyolország mérkőzik Hollandiával – ilyenkor pedig kit érdekel holmi esküvő, mindenki a meccset nézné szíve szerint. A családban amúgy is majd' mindenki lökött kicsit a maga módján, a nagy összegyülemlés pedig felszínre hozza a szőnyeg alá söpört sérelmeket, elfojtott érzelmeket, kiderül, hogy az egyik fiú időközben összejött a fivére régi barátnőjével vagy a menyasszony ikertestvére szerelmes a vőlegénybe – és ez még messze nem a legmeglepőbb fordulat a filmben. A feszültséget tetézi, hogy az örömapa rosszul lesz a szertartás alatt, a szomorú és váratlan esemény miatti kényszerű halasztás pedig arra készteti a családtagokat, hogy számot vessenek addigi életükkel, átgondolják döntéseik helyességét.
Azok a fránya (spanyol) gólok meg sehol sincsenek – Daniel Sánchez Arévalo jó érzékkel „fonja egybe” a családi feszültségek és a gólvárás izgalmának szálait. És bár kiderül, hogy a látszat gyakran csal, a házasság pedig nem mindig habostorta, a könnyfakasztó finálé mégis a család összetartó erejének és a szilárd emberi kapcsolatoknak a nagyszerűségét hirdeti. Nem túl fajsúlyos „jó közérzet”-film ez, mediterrán vidámsággal és nagy érzelmi fellángolásokkal, sok mókával és szipogással, humorral és elérzékenyüléssel, s azzal a megingathatatlan bizonyossággal, hogy minden ellenkező híresztelés dacára az élet alapvetően szép. És ezzel nem is akarunk vitába szállni. (pazs)
Még vetítik: június 5., csütörtök, Mărăști mozi, 20.30;
valamint június 8., vasárnap, Monostor open air, 22.00. (Nuntă în ofsaid)
Seán Ó Cualáin: Men At Lunch, 2012, ír, 75 perc
[What's Up, Doc?] Van egy nagy vasrúd. Ül rajta tizenegy darab munkás. Ebédelnek. Odalent, a háttérben a Central Park, mögötte a Hudson-folyó. És New York. Ismeri ezt a fotót boldog-boldogtalan. A 20. századi fotográfia egyik legtöbbször, legtöbbféleképp reprodukált fényképe. Viszont: nem ismerjük a fotó készítőjét, sem a képen látható tizenegy embert. A mögötte rejlő sztorit. Seán Ó Cualáin rendező filmje tulajdonképpen egy nyomozás dokfilmes látlelete. Hála istennek, rövid ideig tart.
Mert: szeretjük, meg hozzászoktunk a narrátoros, beszélő fejes ismeretterjesztő filmekhez, hála a Discovery és egyéb információ-megosztó csatornának. Persze ezeken a helyeken is készülnek jobb, illetve gyengébb munkák, de igazság szerint kevés a nehezen nézhető, hacsak nem a téma miatt. Na, hát ha a nyájas Olvasó maga elé tud képzelni egy ilyen filmet, akkor tudja is, milyen a Man at Lunch című, 2012-es amerikai dokumentumfilm. Megvan a szép technikával „filmesített” fotográfia, megvannak a beszélő fejek, archív felvételek, megvan a kis oknyomozás, és kész is. Megtudjuk, hogy a Nagy Gazdasági Válság elég nagy volt, a felhőkarcolók magasak, azemigránsok sokan voltak, és hogy többek között ők formálták New Yorkot olyanra, amilyen ma, meg hogy az amerikaiak tették naggyá Amerikát, és egyáltalán, haza a magasban. Van egy kedves rész, amiből kiderül, hogy mégis ismerünk vagy ismerhetünk négyet a tizenegy melós közül. A fotós kilétére is hipotézisek születnek. Ennyi. Hát ezért lehetett örülni, hogy a film elég rövid volt. Felejthető. (szj)
Még vetítik: június 8., vasárnap, Sapientia, 12.30 (Prânz la înălțime)
Wim Wenders et alii: Cathedrals of Culture, 2013, 156 perc
Hat rendező hat építészeti remeket ragadott ki bemutatásra A kultúra katedrálisaiban, amelyeknek lehetséges vallomásait és valószínűsíthető exhibicionista hajlamait igyekeztek vászonra fogalmazni, váltakozó sikerrel. Nyilván 3D-ben, hogyan másképp. Lírai hangvételű látványmonológok születtek, melyeknek fiktív őszintesége nem nélkülözheti lelki alkotóelemét, a bensejükben hivatását gyakorló, avagy falaik között vezeklő, vagy bennük időszakosan megforduló embert.
Wim Wenders a berlini Filharmónia épületében egyidejűleg nosztalgikus és funkcionálisan költői utazással kecsegtet, amelynek hangulati kísérőjeként Debussy Játékok című darabja kalauzol a harmonikusan megalkotott sátorszerű szerkezet összefüggő belterébe és rejtett akusztikabarát zugaiba. A német rendező masszívan, ám a rá jellemző érzékenységgel idézget saját egykori sikere, a Berlin fölött az ég képi kirakósából, ezúttal 3D-ben, s a női hangon szerényen vallomásra bírt épület zenét lélegző szellemisége maradéktalanul feltárulkozik. A szentpétervári Orosz Nemzeti Könyvtár szűk polcainak labirintusában a nemrég maláriában elhunyt Michael Glawogger hátrál be és kocsizik körbe, miközben egy oroszosan vaskos férfihang romantikus és realista szerzőket idézget a számítógépes kartotékrendszert még hírből sem ismerő, a nyilvántartást görnyedő kézimunkával végző hölgyek néma cetlizésének ritmusára. Szó és kép között összefüggést nemigen találni, a klaszicista épület klausztrofób szegleteiben mintha kissé gyötrődne a valamilyen elmebajban szenvedő narrátor, de mi mást várjunk el közel 29 millió kötetet, s a bennük megannyi írói kínszenvedést lassan emésztgető gyűjteménytől.
Szocreál betonsajt benyomását kelti a La Jolla-i (Kalifornia) Salk Intézet, egy ilyen épület koncepciózusnak tűnhet az amerikai szemnek, de sajnos a kelet-európait nem bűvöli el. Robert Redford rendezése ráadásul fárasztóan repetatív, néhol zsákutcás és kényszeredetten fellengzős. A színész-rendezőt amúgy tisztelő jómagam az ő kísérletét tartom a leggyengébb láncszemnek, holott ami a kutatómunkát illeti a leginkább kimerítő. A brazil Karim Ainouz egy homlokzat nélküli, azaz arctalan épületet választott, a párizsi Pompidou Központot, s az önmagáról hol mint reptér-analógiáról, hol mint modern művészeti vásárcsarnokról aggodalmaskodó férfihang inkább kelt sajnálatot annak ellenére, hogy a világon alig találni nyüzsgőbb és trendeket meghatározóbb épületet nála. A mozgólépcsőn fel-alá sétáló kamera is többször tekint ki a városra, mintsem a belsejében megbúvó kincseken időzzön.
A két legerősebb darab norvég. Michael Madsen rendező nyomába szegődve előbb az emberséges fegyintézetként elhíresült Halden börtön steril folyosóin, celláiban és sportpályáin látjuk amint elítéltek és őrök együtt labáznak, sétálnak, kávézgatnak visszásan ható harmóniában, ám rövidesen egy ugyancsak makulátlan magánzárka falairól valaki lemossa az ürülék-grafittit. A fehéren csillogó falak és padlók ugyan bent tartják a rosszarcúnak egyáltalán nem minősíthető fegyenceket, de ahogyan pózolás közben el-elnevetik magukat, bezártságuk inkább hat elvonókúrának vagy üdülésnek, mint amilyen céllal a sima és irdatlan magas betonkerítés valójában megépült. Személyes kedvencem az oslói Operaház gleccserszerű, de annál jóval bohémebb rejtelmekben gazdag építményének rövid szimfóniája. Az épület környéke valóban olyan, amilyennek Jo Nesbø festi meg a Kísértetben, azaz kóbor kutyák és drogosok paradicsoma, de a fjord szélén elterülő, külsejében álkapaszkodót és műlejtőt is magába foglaló üvegszerkezet szédületes. Ahogyan állagát a takarítók, úgy szellemiségét a baletttáncosok, operaénekesek, bohócok és zenészek ápolják műgonddal. Külső üvegfelületén úgy siklik alá az eső, ahogyan belső falai sima felületén csúszkál a hangzó művészet. Játékos és kissé szomorkás etüd az operaházé, a leginkább emberi és a legkevésbé geometrikus. Inkább érző, mint számító, struktúráit inkább a művészet ereje, mint a mértani formák összhangja determinálja, a kül- és beltér egymásra ható kölcsönössége élteti. Margreth Olin mindezt pazarul ábrázolja, saját narrációja mentes mindennemű pátosztól, szeretetet és tiszteletet ébreszt egy műremek iránt. (fsz)
Még vetítik: június 6., szerda, Florin Piersic/Republica mozi, 14.30 (Catedralele culturii)
