A csöndes és kegyetlen kudarc filmje Sean Penn rendezői munkája, az Ígéret. Bár a magyar címváltozat meglepően szájbarágós (mind Penn, mind Dürrenmatt megmaradt a szűkszavú Ígéretnél), mintha csupán egyetlen lehetséges értelmezése lenne a műnek, a film nem esik ebbe a csapdába, jóval árnyaltabban közelít a kiváló nyersanyag felé.
Ugyanakkor nem kíván irodalmi adaptációvá válni, szigorúan követni a kisregény szerkezetét, inkább amolyan variáció, melyből nem hiányoznak a jellegzetesen álomgyári megoldások sem, de alapjában véve a svájci író szándéka érvényesül. Voltaképpen apróságokról van szó, hiszen a történet gerince megmaradt, Penn szerencsére nem vett vissza a kisregény szikár és keserű hangvételéből, mindössze az elmaradhatatlan szerelmi szálat szőtte helyenkét túl patetikusra. De ez az érzelmi „dömping” is csupán a film többi részével szemben bántó, különben alatta van az éves hollywoodi átlagszintnek. Ám ez sem teljesen egyértelmű.
Jerry Black nyomozó (Jack Nicholson) a meggyilkolt kislány családjának tett ígérete – különben ezt a jelenetet is kissé elnagyoltnak érzem – lassan rögeszmévé válik, értelmetlen és abszurd kihívássá, mintha egész eddigi élete és munkája hirtelen mérlegre kerülne, mintha a megoldott eset nyugalma visszasugározna a rég elfelejtett konfliktusokra és sebekre. A film legnagyobb erénye, hogy az átváltozást rendkívül takarékosan mutatja be, szinte észrevétlenül alakul át a detektív felelősségérzete az őrültség felé mutató mániává. A hirtelen fellobbanó érzelmek első pillantásra feleslegesnek tűnnek, gyöngítik a konfliktus intenzitását, hiszen azzal kecsegtetnek, hogy a nyomozó sivár életébe beköltöző, kissé lepattant fiatalasszony szerelme (az alig felismerhető Robin Wright Penn) menedék lehet, mellyel szemben az ígéret beteljesülésének megfoghatatlan nyugalmát könnyedén fel lehet áldozni. A kikapós asszonyka saját bejáratú drámája (veri az ex-férje) mindenképpen eltörpül a fősodor konfliktusa mellett, vázlatszerű, s épp ezért hiteltelen. Csakhogy Penn képes visszafordítani a történet elsablonosodását, s azt a kérdést kezdi el feszegetni, hogy Black vajon nem használja-e fel ezt az idillt, s főként az asszonyka szőke kislányát, hogy rögeszméjét – el kell kapja a sorozatgyilkost – csillapítsa. Ám Jack Nicholson arca mindvégig rezzenéstelen marad, nem válaszol az asszony vádjaira. S főként ez a szikár, de alaposan átgondolt alakítás tehet arról, hogy a nyomozó kudarca a maga igazi keserűségében ragyoghat fel, hogy a fel-feltörő érzelgősség nem kap elég teret a kibontakozáshoz.
Sean Penn mindvégig kézben tartott filmje – leszámítva a helyenkénti botladozást –, finoman csordogáló ritmusa és visszafogott zenéje közel jár az eredeti regény hangulatához, talán ennél többet már csak egy igazi független filmes lett volna képes kihozni a történetből. Ám Penn messze elkerüli a sorozatgyilkos művekre jellemző logikát és kliséket (a regénnyel ellentétben itt nem is derül ki, hogy ki a gyilkos), voltaképpen mindvégig az emberre összpontosít, aki saját magának állított csapdát, saját zsenialitását szolgáltatta ki a véletlennek, a sorsnak, s az is behajtotta a könnyelműség árát. A beteljesületlen ígéret élőhalottá változtatja Blacket. Már csak motyogni képes maga elé, mintha magának magyarázná az esetet, s közben le nem veszi szemét az országútról, mert egyszer el kell jönnie a gyilkosnak. Mert megérdemli ezt a kis győzelmet.
