Újabb Twilight-klónnal bővült a populáris kultúra azon szegmense, amellyel vélhetőleg nem fogunk túl sokat dicsekedni, de, ki tudja, pár év múlva talán szociológus vagy bölcsészhallgatók tanulmányozzák majd stilisztikai és társadalmi tüneteit. Az ezúttal Kami Garcia és Margaret Stohl által megfogalmazott könyvben van love story, természetfeletti képességek sora és egy fejlődésregény halvány nyomai, ráadásul a bestseller-listákra is felküzdötte magát, úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy mikor tűnik fel a multiplexek műsorában is.
Vétek lett volna kiaknázatlanul hagyni azt a megnövekedett igényt a fantasy iránt, amely Harry Potter felemelkedése óta ellepte a könyvüzleteket és mozikat egyaránt. Sajnos filmes körökben a boszorkányok műfaját továbbéltető szándék legtöbbje az utóbbi években csupán olyan szörnyszülötteket nemzett, mint A lány és a farkas, a Hófehér és a vadász vagy a Boszorkányvadászok. Jelen opusz végre hanyagolja a Grimm-bestiáriumot, helyette inkább a közöttünk megbúvó különleges képességű tinédzserek lelkivilágát veszi górcső alá, hogy bebizonyítsa, a szerelem még mindig mindent legyőz.
Ethan Wate (Alden Ehrenreich) egy eldugott déli kisvárosban tengeti unalmas napjait, arra várva, hogy lejárjon a suli, és végre kijuthasson a nagyvilágba. Izgalmas sztorikhoz kizárólag kedvenc regényei által jut, amíg új lány nem érkezik az iskolába. Lena Duchannes (Alice Englert) zárkózott, titokzatos lény, akinek jelenléte felkavarja a vallási fanatikus közösség életét, Edward Ethan pedig első perctől ellenállhatatlan vonzalmat érez iránta. Bimbózó kapcsolatukat Lena rokonai egyből be is tiltják, a lány ugyanis boszorkány, akarom mondani igéző (caster) – ahogy politikailag korrektség érdekében nevezik magukat –, akinek muglit halandót szeretni tilos és veszélyes. Ráadásul közeledik a 16. születésnapja, amikor sorsa örökre eldől, valamint létezik egy nagy hatalmú átok is, szóval izgalom lesz bőven.
A történet bizonyos elemei elengedhetetlenül felvetik az összehasonlítást az utóbbi évek legnagyobb tiniőrületét előidéző Twilight-sagával, ami egyrészt hasonló fenomén megjelenésével fenyeget, másrészt sokkal jobb színben tünteti fel a Lenyűgöző teremtményeket. Ez a film ugyanis kontextusba helyezi a másság problémáját, a természetfeletti erőkkel rendelkező egyének társadalmi státusára is fény derül (még ha csak az ultrakonzervatív vallásos bigottság kereszttüzében is, amely a normális keresztényekre igen sértően hat), valamint a felnőtté érő főszereplők is néha meglepően jól működő „kémiáról” és értelmes gondolkodásmódról tesznek tanúbizonyságot. A cselekmény is mozgalmasabb, többrétűbb, amivel nem mondtunk sokat, hiszen hírhedt vértestvére esetében az időről időre feltűnő gyors futáson kívül a film nagyrészét a szereplők lelki tépelődését jelezni szándékozó egymásra bámulás teszi ki.
Vannak viszont hiányosságai is a filmnek, mint például a narratív inkoherenciák, amelyek miatt több fontos jelenetet is összecsapnak, vagy szereplőkről feledkeznek meg félidőben (egyik kifejezetten feltűnő példa erre az, hogy Ethan apját sosem látjuk, pedig többször is megemlítik, és egy házban lakik a fiával). Lehet a forgatókönyv adaptáció mivoltát hibáztatni amiatt, hogy olyan tények, amelyek talán kielégítő magyarázatot kapnak a könyvben, motiválatlanul maradnak itt, vagy azért hanyagolta el a forgatókönyvíró-rendező bizonyos aspektusait a mitológiai háttérnek, mert az utóbbi időben azok olyannyira közszájon forognak? A varázslétnek különben is megvan az a zavaró tulajdonsága, hogy sosem tudhatjuk előre a bűbáj összes szabályát, ezért kiszolgáltatottak vagyunk azzal szemben, hogy a történetben bármikor feltűnhet a mítosz újabb kiegészítése. Mínusz pont jár a zsánerek közötti átfolyások miatt is, a néhol már horror felé hajló hangulatot legtöbbször kiütik a csupán humorforrásként beiktatott vicces beköpések, vagy furcsa képek (lásd például a rikítóra sikerült Del nénit, aki, teszem azt, a Harry Potter excentrikus alakjaival összevetve teljesen indokolatlanul néz ki úgy, mintha egy céltévesztett rontás áldozata lett volna).
Richard LaGravenese rendező-forgatókönyvíró (P. S. I Love You, Freedom Writers), úgy tűnik, túlságosan is készpénznek vette a film sikerét, ezért az kissé vérszegényre alakult. A szerelmes pár többször beszél regényekről, Ethan rákérdez Lena egyik olvasmányára: „jó valamennyire?” (is it any good?), mire a lány ezt feleli: „mi az, hogy jó?” (define good). A film is hasonlóan oldja meg a problémát, megelégszik az érték relativizálásának intelligens ötletével, egyéni hozzájárulást viszont nem kapunk. A tehetséges színészgárda (a Lenát alakító Alice Englert Jane Campion rendezőnő lánya, fiatal kora ellenére nem először került főszerepbe), nagy nevek (ugyan ki ne rettegne egy Emma Thompson által megjelenített démontól, Jeremy Irons viszont átállt a Jó oldalára, ami, valljuk be, mindig sokkal kevésbé impozáns) és mesés helyszínek ellenére a film csupán a mindenben szerelmet kereső fiatalok ámuló szemeit fogja megbabonázni. A New Orleans-környéki ültetvényes kúriák vadon burjánzó kertjei gönyörűek, a titokzatos mocsarak és romos temetők az elfeledett Dél ismeretlen erőit idézve olyan fenyegetettségérzetet keltenek, amelyet a történet képtelen lenne létrehozni. A kékes-szürkés színvilág és a CGI-villámok túlzott gyakorisága viszont gyakran átlépik a giccs határát.
Az átlagnéző úgy érzi majd, látta már ezt a filmet, s ha nem az eddig említettekre fog asszociálni, akkor például a szintén déli környezetbe helyezett, természetfeletti lényes True Blood sorozatra. Sőt, pár hónapja az egész intoleráns boszorkányváros- és átok-dolog sokkal élvezhetőbben megjelenítve tűnt fel Paranorman bábelőadásában. Ám a film végső soron tökéletesen teljesítette célját – a rajongók máris sereglenek a moziba, én meg már láttam sminkdobozt a Lenyűgöző teremtmények indázó vonalaival és barokk tapétamintáival díszítve, úgyhogy igaz a legenda: az Átok elkezdődött, és ember legyen a talpán, aki ellen tud állni neki.
