A posztmodernitás jellemezte változó világunkban kevés olyan megbízható intézmény létezik, mint a Brit Titkosszolgálat. Ügynökei tévedhetetlenek, nemzetközi hálózata mindig naprakész információval szolgál, a felhasznált technológia a jövőt idézi. Ez a testület a becsület utolsó bástyája, tagjai az igazságra esküdtek fel. Amikor fény derül arra, hogy el akarják rabolni az ország szeretve tisztelt koronaékszereit, a Szolgálat legrátermettebb tagja, a szuperkémek krémjének krémje, sőt habja a tortán, a hihetetlen képességű Egyes Számú Ügynök ered a gazemberek nyomába... de sajnos azzal a lendülettel fűbe is harap, és a Brit Titkosszolgálat balszerencséjére hamarosan az összes többi ügynök követi az Egyest a túlvilágra.

Csak egyetlen ember maradt, aki a haza védelmére siethet, leleplezheti azt a személyt, aki a valaha oly fényes napokat élt Brit birodalom örökérvényű szimbólumait, a koronaékszereket ellopta, és nem utolsósorban megbosszulhatja a titkosszolgálat tagjainak halálát. Ez az ember a jól ismert Mr. Bean, akit korábban az ízléstelenség, bugyutaság és agyi élettelenség jellemeztek, de most sokkal inkább kedvencünkre hasonlít, Owen Wilsonra, az Én a kémben. Jól néz ki, tud beszélni, ki van az összes kereke, szóval a korábbi Beanhez képest szinte természetfölötti tulajdonságokkal rendelkezik. Most inkább csak kótyagos, esetlen, és emberien ügyefogyott, tényleg pont mint Owen Wilson.

De nem ez a legfurábbebben a Bean-filmben, hanem az, hogy semmi sincs benne túlzásba víve. Egészen az 55. percig például azon csodálkozunk, hogy hol vannak a vígjátékokban nemzetközi szinten bevett olcsó poénok és altáji humorok. Ekkor ízelítőt kapunk belőlük, de még ez is bőven a kedves filmek berkein belül engedi elhelyeznünk a Johnny Englisht. Emellett eléggé hatásos fotográfiát is élvezhetünk, például egy éjszakai ejtőernyőzés-jelenet sokat emel a látványvilágon.

A látványvilág legfontosabb eleme azonban maga Natalie Imbruglia, aki szappanopera-szereplésekkel kezdte színésznői pályafutását, így ez a szerep kétségtelenül nagy kiugrás a számára, ám itt nem alakít valami nagyot. A színész-élményt ezúttal a zseniális John Malkovich hozza a partira. Ő a film legjobb eleme, egy francia királyi sarj, aki erőszakkal akarja megkoronáztatni magát. Az angolok évszázados, történelmi „francia-utálatát” itt abszolút humoros formában látjuk megelevenedni, és ez jó fűszer a filmhez. Vajon a franciák is annak találják?

A többé-kevésbé jól sikerült alakítások is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a filmet nem kell James Bond-paródiának neveznünk. Rowan Atkinson személye és a Bean karakter bájos működése az, ami megkapóvá teszi ezt a filmet. Jó nézni, ahogy kótyagosan tesz-vesz a vásznon, biztos lehetne fokozni, de amit kapunk, az így is egy jól működő, kedves vígjáték.