A horror vegyes megítélésű zsánerében is kevés film osztja meg úgy a közönséget, mint a francia Pascal Laugier második mozija, a Mártírok. A filmet Franciaországban példátlanul magas korhatárral próbálták ellehetetleníteni, Magyarországon pedig e hónapban mutatták volna be, ha nem kapja meg a végzetes X-es kategóriát a Nemzeti Filmiroda Korhatár Bizottságától.

A Mártírok ugyanakkor komoly sikert hozott író-rendezőjének (felajánlották neki a Hellraiser újráját, és persze a Mártírokból is készül az amerikai remake), a filmet pedig a francia horror „új hullámának” egyik, ha nem a legjobb darabjának tartják. Noha ez a nem hivatalos gyűjtőfogalom pusztán néhány roppant bátor és sokkoló horrorfilmet takar, véleményem szerint a Mártírok a valaha készített legjobb francia horror, sőt talán a műfaj egyik csúcsteljesítménye is.

A film két elválaszthatatlan gyerekkori barátnő, Anna és Lucy története. A kis Lucyt korábban ismeretlen tettesek elrabolták, és szökése után zavart, visszahúzódó viselkedése miatt egyedül Anna barátkozott vele. 15 évvel később a bosszúszomjas Lucy – akit elrablása óta valamiféle démon kísért – felismerni véli egykori fogvatartóit, Anna azonban nincs meggyőzve barátnője igazáról.

A történet eddig nem hangzik túl ígéretesen, de többet nem árulhatok el, mivel már negyedóra után shyamalani fordulatok bonyolítják a sztorit. A sztori nemcsak csavaros, de rejtélyes is: már a fabulán rengeteget lehet vitatkozni, és ez semmi a filmről megjelent kritikák és elemzések különbözőségéhez képest. Néhányan a mártír fogalmából kiindulva a teológia felől közelítettek a filmhez, aminek van is némi relevanciája, de biztosan csak annyit állíthatunk, hogy a Mártírok ízig-vérig a horror zsánerébe tartozik. Nem kell tehát vallástörténésznek lennünk a film megértéséhez: Pascal Laugier rajongója a műfajnak, a zsáner iránti affinitását már bizonyította Saint Ange című filmjével, és a Mártírok kapcsán is előszeretettel beszél a horror jelenségéről.

Attól függetlenül, hogy horror vagy sem, vitathatatlan, hogy roppant sokkoló mozi: forgatókönyve már önmagában is remek, Laugier ugyanis végig teljes bizonytalanságban tartja a nézőt. Sosem tudhatjuk, hogy mi fog következni, bármi megtörténhet (a filmet amoralitás vádja is érte, de ez is vitatható), a fordulatok mindig átértelmezik az addig történteket, miközben logikai bakit nem találni bennük. A Mártírok pontosan azért működik tökéletesen zsánerfilmként, mert áthágja saját szabályait, így a nézőnek nincs más választása, mint azonosulni a hősnővel és sodródni az árral. A karakterek és motivációik szépen ki vannak dolgozva, sőt Laugier-ből a drámaisághoz való érzék sem hiányzik (a filmet egyes adatbázisok drámaként is jegyzik). A remek szkripthez ráadásul maximalista rendezés társul: a nézőnek esélye sincs meglátni a cipzárat a szörny hátán, és a színészek játéka is kifogástalan. Laugier vizuális stílusa a horror műfaj széleskörű ismeretéről tanúskodik, de saját fogásai is hatásosak, még az „olcsó” ijesztgetés is megy neki (egy ízben a néző azt hiheti, hogy egy holttest életre kel, de Laugier távolabb vágva leleplezi a trükköt). Mindemellett a rendezőnek van néhány rossz húzása is, például amikor a film végén bepillantást enged a hősnő látomásába: ha nem volt ambíciója olyan látnoki képek felvillantásához, amilyeneket a Változó állapotokban (Altered States) vagy a Jákob lajtorjájában (Jacob’s Ladder) láthatunk, inkább ne mutatott volna semmit.

A Mártírok tehát műfaji filmként kiválóan működik, de meg is haladja ezt a szintet: a rendezőtől mind a Da Vinci-kód-jellegű értekezés, mind valláskritika távol áll, ehelyett a mártír fogalmára épít. Laugier akkor kezdett neki a forgatókönyvnek, amikor megismerte a mártír kifejezés (egyik?) jelentését: e szón általában önfeláldozó, hitéért életét adó vértanút értenek, de a film záró feliratának tanúsága szerint a jelentés „szemtanú”. Így a Mártírok talán a horror paradoxonáról is szól – vagyis hogy miért nézünk ilyen törvényszerűen kellemetlen filmeket –, mely paradoxonra számos magyarázat született (a legkorábbi valószínűleg Arisztotelész Poétikájában olvasható: „dolgoknak, melyeket a maguk valóságában viszolyogva látunk, a lehető legpontosabban kidolgozott képmását örömest szemléljük, mint például a legocsmányabb állatok és hullák alakjait”). A rendezőnek ezzel kapcsolatban saját mondanivalója is van: a film elején egy fiatal lány menekül valami elől, az üldöző nézőpontjából filmezve, de kiderül, hogy a „támadó” a lány bátyja. Máshol ez poén lenne, ám Laugier bevallottan gyűlöli a Sikoly-féle ironikus horrorfilmeket. A gyerekek nevetve birkóznak: mintha a rendező azt akarná jelezni, hogy a giallo és a slasher jó móka, de a műfajnak nem ártana „felnőni” és komolyabb dolgokkal foglalkozni. Laugier revíziója ellenére nem ítéli el a műfajt (mint ahogy pl. Haneke tenné), inkább új irányt mutat a horrornak, hadat üzenve a konvencionális és „biztonságos” fast food-rémfilmeknek. Laugier szerint a horrorfilmnek ellenkulturális, kísérleti-szubverzív alkotásnak kellene lennie, ami igazi kihívást intéz a nézőhöz.

Ellenzői szerint a Mártírokat végignézni embert próbáló feladat, szinte mártíri önfeláldozás – és talán ez a lényeg: kevés filmre illik jobban az „ami nem öl meg, az megerősít” frázis. Amellett, hogy esszenciális horrorélményt ad, a film kiválóan demonstrálja, hogy mire képes a horror műfaja, de válaszok helyett inkább kérdéseket fogalmaz meg. S a film utolsó mondata már-már descartes-i: „kételkedj tovább!”