Művészetben és főzésben lopni csak akkor bűn, ha semmit nem tudsz hozzátenni a felhasznált alapanyaghoz, és azt nem lehet mondani, hogy első önálló rendezésében az eddig Aharon Keshales társaként ismert Navot Papushado (Csúnya, gonosz bácsik / Big Bad Wolves) nem próbálna meg hozzátenni semmit a maga Lőpor turmixához, ami egy rész Leon, a profi, egy rész Csipkerózsika, és még egy annyi film noir, egy csipet Fekete Özvegy, nagyjából tarantinósra van megkeverve, és egész jó zene szól hozzá. És ugyan helyenként jól meg kell rágni a csomókat, de alapvetően jól csúszik.
Ahogy a konyhaművészetnél általában, úgy a filmben is az elsietés a leginkább akadályozó tényező, és a sietség (vagy a rutintalanság) azért eléggé érződik Papushado [a rendezővel készült korábbi interjúnk ide kattintva olvasható – szerk.] filmjén, leginkább annak egyenetlenségében. Helyenként veszettül szórakoztató, és majdnem hozza mondjuk a hasonlóan véres és képregényfilm-szerű Kingsman szintjét, épp csak részleteiben marad alul, amelyek tökéletes eltalálsához vagy egy őstehetség vagy rengeteg idő kell. Szerencsére a rendezőként még viszonylag fiatalnak számító író-rendezőnek még bőven lesz ideje magára szedni a rutint. Addig is mindenképpen ígéretes kezdet a Lőpor turmix: kissé mesterséges a világa, de határozottan tetszetős.
Széles karimájú kalap, ballonkabát, éles fények és még élesebb árnyékok; egy pisztolylövés (le sem tagadhatná film noiros ihletettségét Papushado filmje), egy tincs kivillanó vörös haj, de ez most nem Scarlett Johansson és a Fekete Özvegy, hanem Karen Gillan és Sam, aki ugyan szintén bérgyilkos, csak kevesebb a szuperbarátja. Egy egyszerűnek induló küldetésen, amikor a (kreatív nevű) Cég utasításai szerint kell visszaszereznie egy jó adag ellopott pénzt, Sam véletlenül meg is lövi az ártatlan arcú tolvajt, így pedig nyakán marad egy nyolc (és háromnegyed) éves kislány, Emily (Chloe Coleman), ráadásul egy korábbi félresikerült akció miatt még a fél alvilág is a nyomukba szegődik. Emilyvel az oldalán Sam aztán szövetségesekre is lel egy adag harcias könyvtáros képében, így végül a hat nő együtt nyúl a könyvekbe elrejtett fegyverek után, hogy leszámoljanak az életükre törő seregnyi férfival.
A nemrégen befutott (bár pár évet késett) Fekete Özvegyhez hasonlóan a Lőpor turmix is férfiak nők feletti elnyomását tematizálja (nem is annyira) burkoltan, ráadásul meglepően hasonló szervezeti felépítéssel találkozunk a két filmben: egy kizárólag férfiak által irányított, kizárólag nőket alkalmazó bérgyilkos-cég az antagonista, a Lőpor turmixban ez még kiegészül a kizárólag férfiakat alkalmazó, talán ír (a magyar szinkron miatt nehéz megmondani) maffiával, és ugyan mindkét filmben kapunk egy jószándékú bumburnyákot (A Fekete Özvegyben David Harbour Vörös Őrzője, itt Paul Giamatti Nathanje), igazán egyik alkotásnak sem a nemi szerepekről szóló diskurzus a legerősebb oldala. Ez ugyanis jórészt csak felületes dolgokban nyilvánul meg (szereposztásbeli arányok betartása, néhány elejtett utalás), sokat erről a témáról nem tud elmondani sem a Marvel, sem Papushado filmje, szerencsére ez utóbbi legalább kapott egy 18-as karikát és az ezzel járó alkotói szabadságot, így pedig a kötelező woke-ságon túl is bőven érdekes.
A könyvtáros-bérgyilkosok alakja (Carla Gugino, Angela Bassett és Michelle Yeoh) és környezete például remekül kivitelezett, és tele van szórva jópofa ötletekkel (pl. a bérgyilkosok számára üzemeltett könyvtárban a megfelelő könyvek kikölcsönzésével lehet hozzájutni a munkaeszközökhöz), és az itt lezajló harcjelenet gyakorlatilag minden adódó lehetőségét sikerrel használja. Általában véve is a kiváló zeneválasztással, remek ritmusban vágott harcjelenetek mindenképpen Papushado első önálló rendezésének legkreatívabb és legszórakoztatóbb jelenetei, amik ugyan éppen egy kicsivel maradnak el egy Edgar Wright-film zsenialitásától, de az akciófilmek kedvelőinek már csak ezek miatt is megéri megnézni a Lőpor turmixot.
A forgatókönyv ugyanakkor tele van zsúfolva klisékkel, és egyelőre még a színészvezetés is hagy kívánnivalót maga után (legalábbis Karen Gillannek eddig csak sokkal jobb alakításait láttuk, legyen szó Doctor Whoról vagy éppen A galaxis őrzőiről, itt kifejezetten alul van instruálva, de a Trónok harca „veterán anyatigrise”, Lena Headey is meglehetősen erőtlenül játszik), és valahogy a világépítés sem sikerült maradéktalanul a Turmixban – én legalábbis elhiszem, hogy a Kingsman-beli öltönyszaküzletet több funkcióra is használják, de a stilisztikailag kiválóan felépített könyv- és fegyvertárról, de a másik fontos lokációról, a tipikus amerikai dinerről is nagyon érződik, hogy a filmhez épült, és csak pont annyi a funkciója, hogy egy végső csata helyszínéül szolgálhasson.
Hibái és félszegségei tehát bőven akadnak a Lőpor turmixnak, és bár szinte minden jelenetén és motívumán érződik, hogy melyik filmből vagy meséből lett átemelve (legyen szó a Csipkerózsika-beli jótündéreknek öltözött könyvtárosokról, vagy éppen a John Woo-féle Ál/Arc-ból szinte egy az egyben megidézett, „a gyerek fejére teszünk egy fülhallgatót egy hangos lövöldözésben valami megnyugtató zenével, így pedig ironikus színezete lesz a lövöldözésnek”-jelenetről), de Papushado jó érzékkel kever és kavar, no meg fűszerezi meg egy kis tarantinós vérengzéssel és humorral, így a végeredmény talán nem lesz életünk legjobb milkshake-je, de mindenképpen megéri a pénzét.
