Aharon Keshales és Navot Papushado ott folytatják, ahol debütálásukkal, az első izraeli horrorként méltatott Veszettséggel abbahagyták. A Csúnya, gonosz bácsik Tarantino szerint a 2013-as év filmje, és ezen nincs is mit csodálkozni.
A film tündérmesei hangvételben kezdődik, már angol címe (Big Bad Wolves) is e műfaj posztmodern felelevenítésére utal, egyben a történet tanmesei voltát is jelzi, a címszereplő farkas ugyanis a népi mesék főgonoszát jelöli. Az izraeli cím magyarul úgy szól, hogy „Nem félünk a farkastól”, ez egyben a Disney-féle (antiszemitizmussal vádolt) A három kismalacot is felidézi (amiben elhangzik egy dal e refrénnel). A tündérmesei nyitány ugyanakkor a horrorfilmekben megszokott, rémtettet tartalmazó prológusként is funkcionál, a folytatás pedig egy sokkolóan brutális sorozatgyilkosfilm. Gyerekgyilkos után folyik hajtóvadászat: egy keménykezű nyomozó őrizetbe vesz egy gyanúsítottat, ám az ártatlannak vallja magát, és mivel a kikérdezés a kelleténél vérmesebb volt, kárpótlásul szabadon kell engedniük, a zsarut pedig felfüggesztik (de csak vérszemet kap). S ugyancsak a lincselés jutott eszébe a legutóbbi áldozat nyugalmazott katona apjának.
A Csúnya, gonosz bácsik a Veszettség spirituális sequeljeként is tételezhető. Utóbbiban a rendeződuó a „tévedések vígjátéka” műfajt ötvözte a tinislasherrel, ezúttal önbíráskodó bosszúfilmet és torture porn horror-thrillert adnak a képlethez, a zord premisszát pedig némi comic relief-humorral csillapítják. A Veszettség (Kalevet) sok szereplős, a Csúnya, gonosz bácsik kamaradarab, de egyformán sok bennük a fekete humor, és (szándékosan) kevés a műfaji attrakció. Egyik sem horrorrajongóknak készült, hanem nemzetközi művészmozi-, sőt mainstream piacra. Horrorként egyaránt az emberiség sötét oldalából táplálkoznak, monstrumaik fajtánk reprezentatív képviselői. Társadalomkritikus, erőszakellenes erőszakfilmek, láthatóan az izraeli állapotok szüleményei: mind a Veszettségben, mind a Csúnya, gonosz bácsikban kontraproduktív és visszafordíthatatlan az erőszak, a macsóság és a bosszúvágy (mindez összhangban van a horrorzsáner morális karmájával is) – de csak a karakterek testi-lelki épségének tekintetében, a néző szórakozása nem csorbul. E szórakozás ugyanakkor nem alantas, a film nem megy át tényleges „gornóba”, az erőszakot inkább visszafogott realizmusa teszi hatásossá. Nem látunk explicit gore-t, a lelki terror után szinte felüdülés a fizikai; a tündérmesei hangvétel pedig irónia, reflexió a férfikarakterek és a film műfajainak infantilisságára.
Nem véletlen, hogy Tarantino kedveli: a Csúnya, gonosz bácsik tételezhető az izraeli Kutyaszorítóban-ként, és nem csak QT filmjének füllevágós jelenete miatt. Mindkét mozi oroszlánrésze egyetlen kies helyszínen játszódik, ahol rosszéletű, egyre idegesebb és dühösebb karakterek egy múltbeli incidens rejtélyét próbálják megfejteni (ezúttal nem bankrablás, hanem gyilkosságszéria), és mindenki gyanús. A karakterek nem biztosak a dolgukban, de ez semmi ahhoz képest, hogy mennyire el van veszve a néző. QT előtt egy trunk shot (csomagtartóból fényképezett snitt) alkalmával is tisztelegnek a rendezők, de filmjükről eszünkbe juthat a Ponyvaregény pincés jelenete is, sőt, a Tarantino által producerként jegyzett Motel (Hostel) is nagy hatással lehetett rájuk: egy kínzásnem (forrasztólámpa) alkalmával konkrétan is felidézik Eli Roth filmjét.
Valószínűtlen, hogy az izraeli duó meglepődött volna a tarantinói méltatáson: filmjük nem csak a QT stílusáért rajongóknak készült, hanem előtte tisztelgő rajongói filmnek is beillik – Izraelből szeretettel. Olyan, mintha a Tarantinóék Grindhouse idején meghirdetett ál-trailer pályázatára készítettek volna egy nagyjátékfilmes verziót. QT imádja a world cinema peremvidékeit, na meg a sztori- és karakter-orientált, elliptikus és csavaros, morbid, játékos humorú, határsértő erőszakfilmeket. Filmjei tele vannak kulturálisan eszképista fan (rajongó) és wannabe (reménybeli) karakterekkel (pl. a Ponyvaregény Jules-sze, aki fekete, de kóserül étkezik), sőt talán maga QT is hasonló személyiség (Spike Lee szerint „tiszteletbeli fekete” szeretne lenni – gondoljunk csak a Tiszta románc „szicíliai jelenetének” mókás konklúziójára olaszok és feketék rokonságáról; a Django elszabadul óta pedig azt is tudjuk, hogy Dumas fekete volt).
QT méltatása áldás ugyan e kis büdzséjű, korhatáros, indie zsánerfilmnek, de alkotói nem szorulnak patronálásra. Amilyen csábítóan hangzott a Veszettség alkalmával az „első izraeli horror” címke, ugyanolyan nyerő gerillaötlet Tarantinót koppintani, mivel ő az egyik legnépszerűbb direktor Izraelben (a filmet szintén inspirált Coenek mellett), ráadásul a posztmodern filmművészet Keresztapájától plagizálni nem bűn.
