Sikeresek lettek a képregényfilmek az utóbbi években. Ezt tudjuk. Drága egy-egy képregény licenszének megszerzése, ezt is tudjuk, mióta a Bosszúállókból kimaradt a Pókember, mert nem volt elég pénze a Paramountnak megvásárolni a Marvel által már eladott figurát a sokszuperhősős egyenlethez.

Ezért aztán a kreativitást nélkülöző forgatókönyvírók, jelen esetben J.H. Wyman, szépen fognak egy kevésbé ismert képregényfilm (The Punisher – A megtorló, 2004,vagy akár az eredeti The Crow – A Holló, 1994) sztoriját, kivonják belőle a képregényt (és az olyan utalásokat, amelyek miatt perelhetne a Marvel), és kész egy könyv. Ezt aztán megkapja rendezésre egy európai (svéd) rendező, aki megpróbálja az egészet drámaibbá, realisztikusabbá tenni, és kész – az  amúgy irtó semmitmondó című – Dead Man Down. Bár azt nem állítom, hogy a Megtorló vagy a Holló sztorija annyira eredeti volna, hogy biztosan ezeket koppintották volna ezzel a filmmel. Csak épp ezek állanak a legközelebb hozzá, és körülbelül a megvalósítás színvonala is hasonló a 2004-es filméhez: nem túl nagy. Victor (Colin Farrell) feleségét és gyerekét megölte egy rajtaütés során egy Alphonse nevű bűnöző és bandája. Victort is szerették volna, de nem sikerült, ő visszatér, beépül Alphonse bandájába és egyenként bánik el a gyilkosokkal. Mindeközben megismerkedik Beatrice-szel (Noomi Rapace), aki autóbalesetet szenvedett, arcának egyik fele pedig megégett (értsd: van egy-két vérér-szerű smink van az arcán), és felbéreli Victort, hogy ölje meg a balesetét okozó középkorú, alkoholista (tehát gonosz) fickót.

Nem tudom visszafogni az iróniát, még akkor sem, amikor a film sztorijáról kellene objektíven beszámolni. Ez egy idióta forgatókönyv. A karakterek katasztrófálisan vannak felépítve, semminemű empátiát nem érzünk az író részéről a szereplői iránt. A főszereplő egyszemélyben példázza ezt a tendenciát: Victor, eredeti nevén László Kerik, kéremszépen, magyar emigráns. Sajnos csalódni fog az, aki arra vár, hogy Colin Farellt magyarul halljuk majd hadoválni, neki maradt a gyári (néhol talán kicsit íres) amerikai angol. Még a női főszereplő (a svéd Noomi Rapace által játszott francia) Beatrice is hiányolja az akcentus meglétét, és kérdőre is vonja Victor-Lászlót.  A magyarázat a hiányzó akcentusra pedig pedig: jól megtanulta az angolt. Szép. A névválasztásnál pedig vagy az volt, hogy az író leírta papírra egyetlen magyar nevet, amit életében hallott (a Casablancában Ingird Bergman karaktere egy Victor László nevű figuráért hagyja el a Humphrey Bogart által játszott Ricket), vagy az, hogy a Lugosi név nem lett volna elég jó fedőnév a beépülni kívánó Bélának. Mindenestre remekül mutatja az író hozzállását.

Ami hasonló a többi szereplőjénél is: néhány szóban felvázolja az előtörténetet, ami a motivációt adja, aztán kész. Van még néhány levegőben lógó szereplő is, akikről semmit nem tudunk meg, például Armand Assante is felbukkan egy talán cameónak szánt jelenetre, ő egy nagyobb gonoszt alakít (talán?), de igazából fogalmunk sincs, mi lenne a szerepe a filmben. Egyetlen jelenetében ül egy kávézóban, lehordja a főgonosz Alphonse-t (a Vasember-filmekből ismert Terrence Howard), hogy miért nyírt ki mérgében annyi embert, aztán nem hallunk róla soha többet. Victor segítőjéről, Gregorról szintén nem tudunk meg semmit (talán családtag, de ez nincs tisztázva; amúgy orosz sapkája van, tehát biztos magyar), néha beszélget Victorral, azzal annyi. Isabelle Huppert is magyarázat és lényeg nélkül van jelen, ő játssza Beatrice anyját, akinek még a nevét sem tudjuk meg. Amúgy süket, ennyiben kimerül a jelleme. Egy ideig azt hisszük, hogy sütni is tud, de aztán kiderül, hogy (spoiler!) a sütiket igazából Beatrice készítette. Egy jól megírt főgonosz menthetett volna az összképen, de itt sajnos elfelejtettek jellemet adni neki. Bandavezér, gyilkol, meg kell halnia.

A rendező amúgy, amint a plakát is nagyban hirdeti, az eredetiA tetovált lány rendezője, a svéd Niels Arden Oplev, és a rendezés ennek megfelelő:nem rossz, legalábbis látszik az igyekezet. Ugyanaz a hozzállás, ami a Stieg Larsson regényének filmváltozatait (és a legutóbbi James Bond filmet – Skyfall) kiemelte a sorból – hogy tudniillik komolyanveszik az emberi oldalt is az akció mellett – itt nem működik. A párbeszédek hosszúra vannak nyújtva, és komoly tekintetpárbajjal vannak alátámasztva, de ezzel csak annyit érnek el, hogy a másfél órásra írott film kétórásra duzzad. A színészek nagyrészt próbálkoznak, de a rosszul megírt könyvvel és szövegekkel nem tudnak mit kezdeni. Farell mondjuk a többi színésszel ellentétben még csak nem is igyekszik. Annak ellenére, hogy ő kellene legyen a bosszúvágytól fűtött, érzelmes és indulatos főhős, a film alatt nem emeli fel a hangját, nem sírja el magát, általában véve csak komoly arcot vág, és néha összehúzza szemeit.

Ebben a filmben egy ignoráns forgatókönyvíró és egy emigráns rendező hozzállása ütközik, az eredmény pedig egy zsenáns blődség. Igyekeztem találni jó dolgokat benne, de hangulatos helyszíneken, szép arcokon és a látható rendezői igyekezeten kívül semmire nem jutottam. A legnagyobb gond a filmmel az hogy, nem lehet együttérezni a szereplőkkel. Ami nem volna olyan nagy baj, ha akciófilmről, vagy képregényfilmről beszélnénk, ahol inkább egy-egy eszmét, princípiumot testesít meg egy-egy karakter, nem pedig hús-vér embert. Ez a film viszont nem akciófilm, de legalábbis nagyon jól titkolja, ha igen: a filmeleji és filmvégi leszámolást leszámítva alig dördül fegyver. Látszik, hogy a rendező igyekezett drámai szereplőket és drámai konfliktusokat megmutatni, emelni a forgatókönyv színvonalát, de sajnos ez nem sikerült neki. Akciófilmnek unalmas, drámának meg bután megírt. Mindettől függetlenül remélem, hogy kap még lehetőséget Hollywoodban Niels Arden Oplev, mert ezzel a hozzáálással, hasonló költségvetéssel és színészi gárdával (és talán egy saját forgatókönyvvel) tudna ő érdekes filmeket is csinálni. De az alibi-képregényfilm sajnos nem az ő műfaja.