Miss Pettigrew nagy napja, ha benevezünk rá, sajnos nem válik a mi nagy napunkká is egyben. Aki fergeteges komédiára számít, azt méltán éri csalódás. Akit kielégít a 30-as évek hiteles korrajza, és a világháború közelségére fittyet hányó londoni felső tízezer fényűző világa, azt viszont méltán elkápráztathatják az igényes, gondosan válogatott díszletek és jelmezek – de még ez sem pótolhatja a történet hiányosságait.
A Winifred Watson regénye alapján filmre vitt történet a címadó főszereplővel indít, amint magányosan és pénztelenül rója London utcáit. A frissen munkanélkülivé vált nevelőnő, kihasználva egy véletlenül adódó alkalmat, másnak adva ki magát jelentkezik Dellysia Lafosse (Amy Adams) szolgálatába. Azonban néhány komikus jelenetben hamarosan kiderül, hogy Dellysia gyerekei meglehetősen nagyfiúk: gyakorlatilag a szeretői, akiből egyenest hármat tart egyszerre. Ezúttal nem nevelőnői az elvárt szerep: a ledér kabaréénekesnő társalkodónőre vágyik.
A film egyetlen nap eseményeinek füzére. Sorban tűnnek fel a szeretők, és mindegyik okoz egy kis galibát szegény Dellysia életében, hogy a semmiből felbukkanó következő hapsi mit se sejtsen a másik kettő létezéséről. Miss Pettigrew (Frances McDormand) első pillanattól kezdve vérprofi zsonglőrként segíti ki úrnőjét a leglehetetlenebb helyzetekben, azonnal elnyerve annak kegyeit. A hosszú nap folyamán ő maga is hamupipőkés átváltozáson esik át: a tépett, gondozatlan frizurájú, seszínű ruhás nevelőnőből váratlanul ragyogó kísérőt rittyentenek az énekesnő mellé.
Frances McDormand, akire sokan a Fargo terhes rendőrnőjeként emlékeznek, szinte kivétel nélkül remek alakításokat hoz filmjeiben, és most sem okoz csalódást: gyakorlatilag egyedül viszi el a hátán az egészet. Amy Adams túljátszott jelenetei ezzel szemben talán a McDormand karakterének kontrasztjaként értékelhetőek, de inkább csak idegesítő az a modorosság, ahogy egy babaarcú kislány felnőtt kiadását hozza: gödröcskés mosoly, tágra nyílt kék szemek, szőke, göndör fürtökkel övezett, mindig csodálkozó arc. A kézfejétől eltartott kisujjal nyúl a tárgyak után, és teátrálisan széles mozdulatokkal táncolja be a tereket, őzikepillantásokkal igyekszik a három férfi valamelyikét levenni a lábáról. Habosruhás naivitás, csupa lelkendezés – sikongatásai a film második felében már sértik a fülünket, de a fickók rendületlenül olvadoznak körülötte.
A film eredeti célja valószínűleg valami olyasmi lehetett, hogy nevettetés közben legmélyebb mondanivalóként az gondolkodtasson el bennünket: a karrier vagy a boldogság a fontosabb? A filmbéli Dellysiát elnézve azonban kétségem támad afelől, hogy aki ennyire felszínes és egyszerű (majdnem stupidot mondtam), az egyáltalán különbséget tud-e tenni a kettő között. A váltás, amikor a társakodónő unszolására mégis a szerelmet választja, egy csöppet sem meggyőző.
Férfiak és nők, mindenki a maga érdekei mentén létesíti és tartja fent párkapcsolatait. Két ember lóg ki ebből a sorból: Pettigrew kisasszony, és Joe, a híres divattervező. Ők a sok felszínes csivitelés és modorosság közepette néha egymásra találnak. Félmondatokból is megértik egymást, főként ha szó kerül a baljós repülőgépek körözéséről, hisz ők, a többiektől eltérően, már megéltek egy világháborút.
Az érzelmes szívek háborújának számos szereplője mindeközben elnagyolt és semmitmondó. A karakterek nem győznek meg a forgatókönyv szerinti szerepükről, a szerelmes férfinak nem hiszem el, hogy szerelmes, a kabaréénekesnő elfelejt vívódni, a fondorlatok suták és átlátszóak, a mesébe feledkezni lehetetlen.
Az indiai származású Nahat Balluri thrillerek után romantikus vígjáték rendezésére adta a fejét, de a színpadias cukormázon és gyomorrontó érzelgősségen első nekifutásra nem sikerült túllépni.
