A Robert E. Howard novelláin alapuló Solomon Kane biztosan nem lesz akkora klasszikus, mint az Aranypolgár (Citizen Kane), és a fenti titulus is jobban illene az író híresebb hősének mozgóképes kalandjára, a Conan, a barbárra. A Solomon Kane azonban fontos darabjává válhat zsánerének, mivel Michael J. Bassett Európában csinálta meg, ami mostanában még Amerikában sem sikerül: kiválóan működő s&s-fantasy-t alkotott.
Robert E. Howard a fantasy-irodalom egyik legnagyobb hatású szerzője, aki életének mindössze 30 éve alatt megteremtette a sword-and-sorcery zsánert („kard és varázslat”), számtalan regény, film, képregény, szerep- és számítógépes játék alkotóját inspirálva ezzel. Az írót általában Conan megteremtőjeként ismerik, de volt egy kevésbé karizmatikus, ám ugyancsak figyelemreméltó hőse is: Solomon Kane, az angol puritán kalandjai 1923-ban jelentek meg a Weird Tales hasábjain. E történetek – Conan kalandjaival ellentétben – nem a sosemvolt „high fantasy” univerzumban, hanem történelmi miliőben, a 16-17. században játszódnak, ami Howard fantáziájában a legsötétebb középkornál is zűrösebb idő volt. Kane megszállott kard- és puskaforgató volt, aki a gyengék oldalán és az Úr nevében irtotta az alávalókat világszerte, a szimpla haramiáktól a valódi pokolfajzatokig.

Noha a Kane-történetek legalább annyira lebilincselőek, mint Conan kalandjai (habár hiányzik belőlük az erotika, és az erőszak is visszafogott ponyva-viszonylatban), a mozifilmes adaptációra egészen mostanáig kellett várni, pedig a John Milius rendezte Conan, a barbár hatalmas siker volt 1982-ben. A Solomon Kane-t végül az angol Michael J. Bassett készítette el, akinek már forgatókönyv megírásával sem lehetett könnyű dolga, hisz rövid történetekből kellett összegyúrnia egy működő egész estés mozit. Rendezőnk a Conan-filmet alapul véve (és az aktuális trendnek megfelelően) megírta karaktere részletes előtörténetét, megágyazva ezzel egy jövőbeli trilógiának.

A nyitányban Kane éppen kedvenc hobbijának, a mértéktelen pogányirtásnak és fosztogatásnak hódol (később visszapillantások formájában gyerekkorát is megismerjük), azonban egy démon közli vele, hogy lelke el van átkozva, várja őt a pokol. Kane lelécel, majd igyekszik a béke emberévé válni, végül pedig vezeklésül a gonosz elleni nyughatatlan harcot tűzi ki élete céljául – így jutunk el Howard karakteréig. A történet tipikusnak mondható: az anyaszomorító antihős meghasonlik önmagával, majd mentőakcióra adja a fejét (egy elrabolt lányt keres, akit megmentve felszabadulhat az átok alól), és ha már arra jár, családi viszályait is elrendezi. Ami azonban mégis az átlag fölé emeli a forgatókönyvet, azok a novella-hangvételű epizódok (pl. Kane kalandja a pappal vagy a boszorkánnyal), amelyek nem viszik előrébb a cselekményt, de színesítik és izgalmasabbá teszik a filmet. Bassett a főhős jellemét is megbonyolította egy kicsit, ez a Kane inkább tépelődő, semmint rendíthetetlen hős, istenéhez való viszonya is komplikáltabb lett.

Persze a sztorinak így is erőteljes ponyvaíze van, de az ilyen történetekben sosem az volt a kérdés, hogy legyőzi-e a rosszfiúkat a hős, hanem hogy mindezt hogyan teszi. Bassett ebben jelesre vizsgázik: az esős-sáros atmoszféra hamar beszippantja a nézőt, a látvány és az effektek jól sikerültek (habár a végén a csúnya CGI-démont kihagyhatták volna), a zenére (Klaus Badelt) és a színészekre (James Purefoy, Pete Postlethwaite, Max von Sydow) sem lehet panaszunk. John Woo-i akcióorgiát ugyan nem kapunk, de a csatajelenetek – a puritán hőshöz illően – látványosak a maguk nemes egyszerűségében. Egyedül annyit hiányoltam, hogy Bassett – noha rendezett már kiváló horrormozit, A vadászt (Wilderness) – elfeledkezett a novellák szentségtelen lények és fekete mágia keltette horror-hangulatáról, és inkább a Gyűrűk Ura felé vette az irányt, efféle grandiózus fantasyhoz viszont nem volt elég a költségvetése.

Bassett legjobb döntése az volt, hogy naiv „old school” mozit forgatott Howard novelláiból. A Solomon Kane semmi jelét nem mutatja a posztmodernkedésnek, az író-rendező mellőz minden trendi poénkodást és okoskodó kikacsintást. Így persze akad benne néhány – de fantasy-mezőnyben kevésnek számító – giccses és mókásra sikeredett jelenet, de ha számításba vesszük, hogy milyen embertelenül nehéz lehet komolyan vehető „kard és varázslat”-mozit forgatni, mindez megbocsátható. Ahogy például a szintén „retró” John Rambo, a Solomon Kane is szívvel-lélekkel készített mozi, amely intenzitásával a cinikusabb nézőket is képes hatása alá vonni.

Bassett filmje minden tekintetben méltó Howard nem túl bonyolult, de páratlanul ihletett történeteihez, viszont azok korlátain sem lép túl. Noha nem lett kasszasiker, a Solomon Kane hasonlóan jó folytatások, vagy akár más Howard-adaptációk előtt nyithatja meg az utat, régóta várt lökést adva a fantasy műfajának.