A Víkend ugyan korántsem indul hibáktól mentesen, a végére viszont teljesen összeomlik, maga alá temetve minden erényét.

A történet szerint egy ügyvéd, Márta (Gryllus Dorka), annak kissé nyámnyila férje (Simon Kornél), és egyik legfőbb ügyfele (Lengyel Tamás) Erdélybe érkeznek, hogy egy vadásztúra keretei közt kapcsolódjanak ki. Kiderül, hogy egy ügyet mennek kipihenni, aminek befolyásos felperese megpróbálta megzsarolni Mártát, hogy veszítse el az ügyet. Márta titokban felvette a kísérletet videóra, és most azzal viszontzsarolja fontos és gazdag figurát. Ám az igazi bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor vadászat közben hősünk véletlenül lelő egy arra kószáló embert. Közben pedig a rejtélyes felperes is útnak indította bérgyilkosát (Árpa Attila), hogy végezzen az ügyvéddel, akinek így nem csak a lebukás veszélyével és számtalan ijesztő erdélyivel kell szembenéznie.

A film, bár nem dolgozik igazán különleges karakterekkel, azokat kellően jól építi fel apró cselekedeteikből, közös interakcióikból. Ugyan nem tökéletesen, mert mondjuk az elvileg kissé esetlen béta-hím férj túl domináns módon instruálja az őt orális szexben részesítő nejét, de ezek megbocsájtható apróságok. Mátyássy Áron az atmoszférát is kiválóan teremti meg, a helyszínnek külön karaktert adva. Győri Márk kamerája kíváncsian időzik el a tájon, felfedezve benne a furcsaságokat, az erdő valóságos fenyegető entitásként elevenedik meg. Kár, hogy a benne tébláboló erdélyiek annyira generikusak (egy kivételével), hogy egyáltalán nem tudnak komolyan vehető fenyegetést nyújtani – na nem hőseink számára, hanem mondjuk nekem, izgulni vágyó néző számára. Az egyik igazán érdekes karakterben rejlő potenciál mellett az alkotók például szinte teljesen elmennek.

Na de miért nem tudtam én izgulni? Mondjuk azért, mert egy idő után már nem igazán volt akiért: nem éreztem úgy, hogy bárki is megérdemelné a történet logikáján belül, hogy túlélje ezt a kalandot. Amolyan alapvetés egy thrillerben ugyanis, hogy legyen legalább egy kedvelhető szereplő, akinek a szemén keresztül átélhetjük az eseményeket, akinek a félelmei a film nézése közben a mi félelmeinké is válnak. Valaki, akiért lehet izgulni, akit lehet félteni, akinek lehet drukkolni. Ez persze nem muszáj egy erkölcsi totemoszlop legyen, de fontos, hogy a mozi univerzumán belül a lehető legpozitívabb karakter legyen, valahol meghúzza morálisan a határt, ahol a többiek nem. Ha mondjuk egy maffiózóra vadászó maffiózókról szóló thrillert nézek, akkor a főhősünknek valamivel jobbnak kell lennie a többieknél, különben miért izgulnánk egy bűnözőért?

Az egyik fő gond a Víkenddel, hogy egy idő után kénytelen voltam rájönni, hogy a mű szándékai szerint nekem Mártával, a korrupt, minden hájjal megkent sunyi ügyvéddel kellene azonosulnom. A probléma az, hogy ő sokkal nagyobb rohadék, mint bárki más, aki felbukkan az egész játékidő alatt. Szerencsétlen férjével például máris sokkal könnyebb szimpatizálni, akkora szemétláda a neje. A másik fő gond pedig, hogy ez azért fordulhat elő, mert az alkotók úgy vélték, a jó thriller kulcsa nem a karakterekkel való azonosulásban van, hanem az irreálisan sok csavarban. Egy idő után addig csavarják a sztorit, míg az összes karakter teljesen inkonzisztensé válik, emiatt pedig már az is tökmindegy, hogy mennyire borzalmasan van megrendezve a finálé. Elszabadul az őrület, a kamera viszont tök feleslegesen rángatózik, a vágás túl gyors, és egy idő után fogalmam sincs, hogy most akkor ki kerget kit, ki üt kit, ki kivel van. Bármi is volt a rendezői motiváció, az régen rossz, ha a néző egy büdös szót nem tud kivenni a történésekből. És akkor hátravan még a magyar filmtörténet eddigi jó eséllyel legrosszabb CGI-effektje.

Pedig benne volt a Víkendben a potenciál, csak előbb el kellett volna döntse, hogy mit akar – így az volt az érzésem, hogy ez tulajdonképpen két különböző alkotás rosszul összeturmixolva. Az egyik egy Gyilkos túra / Deliverance-szerű exploitation, de túl unalmasan és beszarin polkorrekt ahhoz az erdélyiekkel szemben, hogy ez működjön. A másik egy fordulatos „ki a hunyó valójában”-szerű csavaros mozi, de ahhoz a csavarok túl öncélúak és nem elég végiggondoltak, pláne nem elég jól „kiterveltek” és felépítettek, hogy az alkotás ne tűnjön a végére csavarról csavarra egyre butábbnak. Ezek a fordulatok nem világítják meg új fényben a korábbi történéseket, csak azért váratlanok, mert tök véletlenszerűek. És akkor a gyenge dialógusaikkal látványosan viaskodó színészek mellett még ott van egy halom mellékszál, amiktől csak zsúfolt lesz a film. A Víkend rengeteg ígéretet tesz az elején, de sajnos egyiket se igazán váltja be, így bár megvannak a maga erényei, összességében kudarc.