A mára már klasszikussá vált Scorsese-mesterművek rajongójaként súlyos szkepticizmussal fogadtam a hírt, mely szerint Marty következő projektje egy 3D-s kalandfilm lesz. A jövő időt viszont mára már a jelen váltotta fel, Scorsese pedig végre megszabadított attól a negatív asszociációtól, mely szerint rögtön az Avatar jutott eszembe, ha a háromdimenziós mozira gondoltam.
A 30-as évek téli Párizsában járunk, nem sokkal Woody Allen aranykora (lásd Midnight in Paris) után, ahol megismerkedünk egy kis árva fiúval, aki a vasútállomáson tengeti mindennapjait, a francia fényűzésről pedig álmodni sem mer. Hugo (Asa Butterfield) szűkös (igazából nem létező) anyagi körülmények között éli életét, az állomás hatalmas és bonyolult mechanikájú toronyóráinak takarításával, javítgatásával és beállításával foglalkozik, nem mellékesen pedig a mánusok mögött hajtja álomra szomorú kis fejét. Amikor nem alszik és nem az órák körül sürög-forog, a váróteremben felejtett papírtasakok mélyén keres némi élelmet. Ha az állomásfelügyelő (Sascha Baron Cohen) éppen a virágárus hölgynek (Emily Mortimer) udvarol, akkor még arra is van esélye, hogy a friss croissant-szállítmányt megdézsmálja. Ez ugyan komoly következményekkel járhat, hiszen árvagyerekeknek semmi keresnivalója az állomáson, a felügyelőnek pedig életcélja, hogy a kis gazembereket a hatóságok kezére juttassa.
Hugo ezért inkább a legeldugottabb zugban munkálkodik egymagában, egy különös robotot próbál megjavítani: ez egyetlen kincse, ami édesapjától maradt. Működéséhez csupán egy szív alakú kulcsra lenne szükség, melynek hollétére sehogy nem tud rájönni, apja műve így befejezetlen marad. Ám egy szerencsés-szerencsétlen véletletlennek köszönhetően megismerkedik az állomáson játékokat áruló, frusztrált Georges-zsal (Ben Kingsley) és kalandvágyó lányával, Isabelle-lel (Chloë Grace Moretz), akinek a nyakában megvillan az a bizonyos kulcs. A két fiatal barátsága és kitartása eredményeképp a kulcs a megfelelő helyre kerül, a robot pedig készségesen működésbe lendül, és visszaadja a franciák addig halottnak hitt, ámde legzseniálisabb mesterét, a filmművészet úttörőjét, Méliès-t. A rejtély kulcsát nem szívesen rágnám az Olvasó szájába, úgyhogy a feladat beteljesítésének feladatát a filmre bízom.
A történet alapján a Hugo akár egy teljesen szabványos családi film is lehetne, Scorsese viszont éppen ezzel az egyszerű táptalajjal, és a legújabb filmkészítési technikával tiszteleg a filmművészet egyik legnagyobb és legrégebbi alakja, Georges Méliès előtt. Rengeteg részletet láthatunk Méliès filmjeiből (és ne feledjük, mindez 3D-ben!), az intertextualitást pedig reprodukált forgatási jelenetek és álomképek dúsítják, ezen kívül pedig olyan alakok jelennek meg a múltból, mint a Lumière-fivérek, Django Reinhardt, Salvador Dalí vagy James Joyce. Aki eddig nem volt túlzottan jártas Méliès munkásságában, az nemcsak valós életrajzi információkkal gazdagodhat, hanem komoly mozgóképes ízelítőt is kap, mely túlzás nélkül felér egy-két filmtörténeti tanórával.
Bár a Nagymenők (Goodfellas, 1990) után azt hittem, hogy nincs még egy ilyen tökéletesen összeválogatott szereplőgárda, a szereplők sokszínűségét tekintve a Hugo mégis felülmúlta – kevésbé ismert, ám csupa brit névvel. A film kitűnően él a 3D adta lehetőségekkel, az amúgy is érzelemdús arcjátékok olyannyira valós szituációkat eredményeznek, hogy egy-egy kérdés hallatán már az az érzésünk támad, hogy azt valójában nekünk tették fel. A két fiatal főszereplő messze áll még a túlsztároltságtól, így kellő ártatlansággal és tehetséggel megáldva abszolút hitelesek voltak bőrükben, a Boratként berögzült Sacha Baron Cohen pedig egyszerűen zseniális a szeretetre éhes, kívül mogorva, belül viszont kenyérre kenhető állomásfőnök szerepében. Jude Law is megvillan néhányszor Hugo elhunyt édesapjaként, a legjobb figura viszont kétségkívül a bűbájos Ben Kingsley, aki segített ráébredni arra, hogy a sötétben, a 3D-s szemüvegek alatt nemcsak szundikálni lehet, hanem könnyeket hullatni is. Nem is tudom, volt-e valaha ilyen nehéz elhagyni a mozitermet egy vetítés után, volt-e valaha ennyire fájdalmas visszatérni a valóságba. Mert Scorsese egy olyan világot épített fel, melyben a saját létezésünk sem elképzelhetetlen.
Ígyt aztán a Hugo Oscar-tarolása egyáltalán nem volt meglepő, hiszen A némafilmessel karöltve igazán az ő számlájukra írható, hogy mozdítottak valamit az amerikai nagyipar érdekében – ha időben visszafele is. A legjobb hang, legjobb hangvágás, legjobb képi effektusok, legjobb látványtervezés és a legjobb operatőr díját bezsebelve a siker kissé ijesztő, de önmagáért beszél, ahogyan maga a film is.