Oscar-díj ide vagy oda, a nagy Martin Scorsese az utóbbi tizenegynéhány évben már nem a régi, filmjei már egyáltalán nem korszakalkotóak. Természetesen nem arról van szó, hogy a nagy öreg rossz filmeket csinálna, csak a legújabb próbálkozásai messze eltörpülnek egy Taxisofőr vagy egy Aljas utcák mellett.
Éppen emiatt örültem a készülő koncertfilmje hírének, mert rögtön Az utolsó valcer jutott eszembe, ami talán a valaha készült legjobb koncerfilm, és nem utolsó sorban abból a korból származik, amikor a mester még legjobb korszakában volt. Tény, hogy a Shine a Light maga már nem nyújtotta azt az élményt, mint a Bob Dylan „valcere", de ettől függetlenül egy-egy pillanatra fellángolt a tűz, ami a régi Scorsesere emlékeztet, és a többi rész is kifejezetten szórakoztató volt.
Dylan után most a „legjobb rock-banda" címmel felruházott csapat, azaz a Rolling Stones turnéjába pillantott be Scorsese, hogy néhány archív felvétel és rengeteg zene segítségével megmutassa a világnak a nyilvánvalót, vagyis hogy Mick Jagger együttesében még 46 év elteltével is több spiritusz van, mint sok fiatal delikvensben.
Persze egy koncerfilm esetében mindig felmerül a kérdés, hogy mennyire van létjogosultsága egy olyan filmnek, mely egy olyan eseményt dokumentál, ahol éppen a testközeliség lenne a lényeg. A zenét odahaza is meghallgathatjuk, nótázó kedvenceinket pedig megnézhetjük a zenetévék akármelyikén. A koncert viszont más, az benne a jó, hogy ott vagyunk, pár méterre tombolunk a bandától, a film viszont éppen ezt a közvetlenséget írtja ki a szituációból. A kétely jogos, de ha azt érezzük, hogy legszívesebben tapsolnánk a moziban, vagy felpattannánk a székünkből, akkor valaki jó munkát végzett. És bár a tér és az idő jóval nagyobb köztünk és a Stones között, a Shine a Light mégis jó hangulatot teremt, ugyanakkor ennél jóval tovább is lép.
A film egy rövidke közjátékkal kezdődik, amolyan (Ottlik után szabadon) „Az elbeszélés nehézségei" fejezettel. Jaggerék a műsorral vannak elfoglalva, Scorsese a kamerákkal és a reflektorokkal. A rendező a táncrendet szeretné tudni, a zenészek aggódnak, hogy a közönséget zavarja majd a sok kamera. A dologból egyáltalán nem sül ki semmi (szerencsére Jagger sem sül meg), a válaszokat viszont egy szempillantás után megkapjuk, amint színpadra lép Mick, Ronny, Keith és Charlie, vagyis a Rolling Stones. A kamerák a helyükön vannak, a világítás működik, a közönség pedig csak a bandára figyel, és élvezi az estét.
Kell ennél több? − kérdezhetnénk. A rendező válasza szemmel láthatóan igen, hiszen Scorsese nem csak egy koncerfilmet akart a nagyérdemű elé tárni. Számára sokkal fontosabb az együttes maga, mert ha valakinek, nekik aztán van múltjuk rendesen. Így két dal között néha elhagyjuk a színháztermet és visszarepülünk az időben, hogy megtekintsünk egy-egy interjúrészletet a Rolling Stones különböző korszakaiból. Annak, aki nem ismeri a csapat történetét, kissé zavaró lehet, hogy fél szavakból kell összeraknia az eseményeket, de ezen nézők számára is nyilvánvaló, hogy a Stones történetének szerves része volt az elutasítás és a botrányok. Vádolták őket mindennel, amivel csak vádolni lehet egy együttest. Állítólag népszerűsítették a drogokat, a koncerjeik néha túlságosan is „veszélyesre" sikerültek és időnként még az is megesett, hogy egyes tagok a zárkában éjszakáztak vagy a bíróságra jártak. Így ment ez éveken, vagy inkább évtizedeken keresztül, miközben újra és újra nekik szegeződött a kérdés: „Meddig lehet ezt csinálni?" vagy „Meddig tudják csinálni?", „Mennyi van még bennük?".
Scorsese pedig eminens diák módjára válaszol, ugyanakkor kontrasztba állítja a kopott felvételek régi lázadóit, és a színpadon tomboló, időközben őszülni kezdett és megráncosodott zenészeket. Az idő őket igazolta, a több nemzedékből kikerült rajongók pedig kitartottak mellettük. Az idők során legalább két tucat örökzöldet adtak a világnak, lemezeik még mindig bekerülnek a toplisták élvonalába, turnéik tekintélyes összegeket jövedelmeznek.
Ez az a pont, ahol meg kell jegyezni Scorsese jelenlétét a filmben, mert valamelyest az ő története is hasonlóan zajlott. Az Új Hollywood egyik oszlopos tagja, aki egy sor klasszikussal ajándékozta meg a filmtörténetet, miközben sokszor hadilábon állt az erkölcscsőszökkel. És lehet, hogy a mai fiatalok többsége már nem az ő filmjére és a Stones zenéjére indul be, lehet hogy már nem ők vannak a címlapokon, de erre nincs is szükség. Valaha ők voltak a legnagyobbak − és ma ők a legendák.