A Nasty című, Ilie Năstase román teniszlegenda életét bemutató portréfilm fürgén adja vissza a botrányhős fenegyerek életművének magas labdáit.
A Nasty becenév, amellyel Năstasét külföldi teniszes körökben illették, már önmagában elég beszédes: egy nyughatatlan, állandó bohóckodása és polgárpukkasztó viselkedése miatt nehezen komolyan vehető figuráról van szó, aki ugyanakkor egy született zseni, egyedi játékstílusa már-már a művészethez közelít. Ennek a csibész, örökifjú sportolónak, életművésznek a portréját rajzolja meg a film archív felvételek, illetve magával „Nastyvel”, egykori ellenfeleivel, barátaival, szerelmeivel, bírókkal, kommentátorokkal és nem utolsó sorban mentorával, az azóta milliárdossá vált Ion Țiriackal készült interjúk segítségével.
A film rögtön az elejétől világossá teszi a főszereplőjével kapcsolatos hipotézisét: amit Năstase csinált, az több volt, mint tenisz. Karizmája mai napig messze túlmutat a sport világán. Különc, sokszor kibírhatatlan, de végtelenül eredeti személyisége élsportolóból valóságos celebbé, rocksztárrá avanzsálta. Egyik volt játékostársa így foglalta össze a Nasty-jelenség lényegét: mások dolgoztak, de ő tényleg játszott. Ennek az állításnak az alátámasztása válik az egész portré tétjévé. Láthatjuk a fiatal teniszező valóban bámulatos szerváit, fürge és virtuóz játékát, de felidézésre kerül a számtalan cirkusz és csínytevés is, amelyet a pályán és azon kívül elkövetett. Ezek közül talán a legmulatságosabb az 1975-ös svéd ATP World Tours döntőjén törént, amely Nasty botrányos viselkedésének köszönhetően a tenisz történelmének egyetlen meccse lett, ahol mindkét fél kikapott. Năstase ugyanis addig provokálta ellenfelét, az amerikai Arthur Ashét, amíg az annyira megelégelte, hogy nem volt hajlandó folytatni a meccset. Elhagyta a pályát, Ilie utána – és mindkettejüket diszkvalifikálták. Másnap a provokátor egy nagy csokor virággal kért bocsánatot, amelyen a következő felirat díszelgett: „one of the most beautiful girls I've ever seen in my life” (az egyik legszebb lány, akit valaha láttam). Az ilyen és ehhez hasonló anekdoták az őket elszenvedő vagy épp elkövető alanyok visszaemlékezéseivel kiegészítve élénkké, vidámmá és élvezhetővé teszik a filmet. A képet árnyalja, hogy láthatjuk, hogyan reflektált akkoriban saját botrányos viselkedésére a fiatal Nasty. Csibészes mosollyal kérdi a riportertől: „You think I’m bad?” („Úgy gondolod, hogy rossz vagyok?”), de láthatjuk azt is, hogy az elszálló évek dacára nem sok minden változott. Nasty öregúrként egy stadionban ül, és ugyanaz a huncut mosoly villan ki ősz borostája alól, mint fiatalkorában.
A történetekből, visszaemlékezésekből kirajzolódó portré nem egydimenziós: szemből és profilból is megmutatja Năstase arcát. Enyhén szólva megosztó személyiségről van szó. Sármos rosszfiú, akiért odavannak a nők, valódi zseni, akihez hasonló nem mindennap születik, de ugyanakkor egy infantilis, kezelhetetlen figura, aki gyakran túllép a jóízlés határain, meggondolatlanul szabadjára engedett megjegyzéseivel, reakcióival sokakat megsért. A Serena Williamshez és születendő gyerekéhez intézett rasszista beszólása1 például egy tízezer dolláros büntetésbe és teniszügyektől való ötévnyi eltiltásba került neki. A botrányt követően Nasty azzal védekezett, hogy egy olyan nemzet szülötte, amelyben a rasszizmus kevésbé kényes téma, mint a világ más részein. Szép mentés – vagy nem? Viccesnek mindenképp vicces.
A számos botrány mellett olyan sztorik is felidézésre kerülnek a Nasty-ben, amelyek a címszereplő jó szívét, segítőkészségét és emberiességét igazolják. A film által megrajzolt portré néha kissé idealizáltnak hat, a hibákat kiretusálja: „csibész, de a szíve a helyén van” – mondja. A számos aranyérmet hazahozó nemzeti legenda problematikus kijelentéseit és tetteit megpróbálja elviccelni a film. De ez végső soron bocsánatos bűn, hisz maga Nasty sem annyira offenzív, mint inkább végtelenül komikus figura. Egy született bohóc, akinek minden játék. Hogyan is lehetne komolyan venni egyetlen mozdulatát is annak, aki egy francia tévéműsorban egy csimpánzzal teniszezett?
A különféle botrányok, heccek és sértések/sértődések kapcsán a film egy érdekes kérdést vet fel jövő és múlt viszonyáról. Megmutatja, milyen volt az élet a tenisz világában a politikai korrektség kényszerítő imperatívusza előtt, amikor még nemcsak viccelni lehetett, hanem a viccet érteni is. Többször elhangzik, hogy ha valaki ma viselkedne úgy, ahogy akkoriban Ilie, valószínűleg börtönben kötne ki, de legalábbis biztosan eltiltanák a játéktól. A hetvenes években azonban a bírónak sokkal kisebb volt a tekintélye, a szabályok kevésbé voltak kidolgozottak, és mindenki komolytalanabb volt. A generációs különbségek felmutatásával világossá válik, hogy amaz a miénkhez képest egy sokkal kevésbé steril és talán kevésbe hierarchikus világ volt. A játékosok akkor kevés pénzből, kísérő nélkül utaztak ki a bajnokságokra, közös öltözőt használtak, így akarva-akaratlanul közvetlenebb viszony alakult ki köztük. Persze, mindkét érának megvannak a maga előnyei és hátrányai (kérdezzük csak meg Arthur Ashét, aki a Nastyvel kapcsolatos tapasztalatai alapján ötszáz oldalas szabálymódosítási tervezetet nyújtott be a központi bizottságnak), de az a fajta lazaság, amit Năstase képviselt, kétségkívül okot ad némi nosztalgiára.
A Nasty című film azt, hogy ki volt Ilie Năstase, pályafutásának kontextusával együtt mutatja meg. Láthatjuk, hogy mit jelképezett a teniszlegenda belföldön és külföldön: itt a nemzeti büszkeség egy szimbóluma, Țiriackal együtt a feltörekvő tehetség eredményeiről tett tanúbizonyságot, amott pedig a keleti blokk gyöngyszeme, igazi kuriózum, egy egzotikus csodabogár, aki felpezsdítette és örökre megváltoztatta a tenisz korábban unalmas és sznob világát. A film utolsó képkockái kedvesen vonják meg a portré utolsó ecsetvonásait: a fiatal Nasty egy interjúban kissé pökhendin jelenti ki, hogy ő nem gondol a halálra, úgy képzeli, örökké élni fog. Ezután pedig Ilie bácsit látjuk az öltöző kispadján összegörnyedve. Bizony, a rocksztárok is megöregszenek egyszer.
