Mivel az előzetesek fő poénja az volt, hogy John Cena hátsójába csövön keresztül adagolják a sört egy házibuliban, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a Szűzőrség szekunder szégyen helyett egy teljesen vállalható, sőt kifejezetten fontos film lett.
Azt már láttuk párszor filmvásznon, hogy tinédzser fiúk kétségbeesetten próbálják elveszíteni a szüzességüket a fősuli előtt, ilyen volt az Amerikai pite (1999) és a Superbad (2007) is, csak hogy a két leghíresebb példát említsem. Ugyanez a téma női szemszögből is előkerült egyszer-kétszer már (lásd: Kamatylista / The Do List, 2013), de a Szűzőrségnek sikerült egy olyan megközelítést találnia, ami olyan egyértelműen összecseng a Time’s Up-hangulattal, hogy rá lehet illeszteni a „nagyon 2018” címkét.
Mit tesz a szülő, ha a bekapcsolva hagyott laptopon beleolvas a gyereke csoportbeszélgetésébe, amiből megtudja, hogy a szeme fénye az aznapi sulibálon akarja elveszíteni a szüzességét? A válasz nemtől függ: ha fiúról van szó, akkor büszke mosollyal kapcsolja ki a laptopot, ha lányról, akkor vagy beletörődik, hogy a gyerekek felnőnek és döntéseket hoznak a saját testükről – vagy azt csinálja, amit a Szűzőrség három főszereplője. Ez a film nem implicit módon utal a nők és a férfiak szexuális életével kapcsolatos kettős mércére, hanem nyíltan belemondja az arcunkba.
Eleve nem működne a Szűzőrség konfliktusa tinédzserfiúkkal, az pedig igazán zavarba ejtő, hogy a főszereplő szülők egyike sem félőrült, egyszerűen a tipikus szülői gondolkodás karitúrái. Mivel az ilyen szülők ma is léteznek, a Szűzőrség hiánypótló alkotásnak számít. Műfajából adódóan azt a közönséget is meg tudja célozni, ami azt se tudja, hogy a gendert eszik vagy isszák, így a testnedves poénok mellé társul némi társadalmilag hasznos tartalom is. A film tinilányai nem ártatlan és naiv hercegnők, akiket az udvarlójuk, az alkohol vagy a társadalom belekényszerít egy elhamarkodott döntésbe, hanem határozott egyéniségek, akik saját vágyaik alapján cselekednek. A homoszexualitását felvállalni nem merő Sam esetében ugyan közrejátszanak külső tényezők a „szexpaktumba” való belépésbe, de neki sem szülői kontrollra van szüksége ahhoz, hogy később meghozza a jó döntést.
Persze mit sem ér a fontos üzenet, ha vígjátékként nem működik a film, de a Szűzőrségben a marháskodás és a progresszivitás jól megférnek egymás mellett. A filmet a Tökéletes hang-trilógia forgatókönyvírója, Kay Cannon rendezte, és ahhoz képest, hogy ez az első rendezése, meglepően profi munkát végzett. A vígjáték rendezésnél kevés nehezebb feladat létezik, mivel egy vicc csak akkor működik, ha a plántól kezdve a snitthosszon keresztül a tempóig minden klappol. Ilyen szempontból is profin kivitelezett műfaji film a Szűzőrség, a kötelezően trágár és testnedvekkel töltött komikus helyzeteket pedig jól ellensúlyozta a sok csattanós verbális poén.
A humor nagy mértékben támaszkodik az erős szereplőgárdára is, a pankrátor John Cena a Kész katasztrófával (Trainwreck, 2015) beírta magát a vígjáték-történelembe, és a Szűzőrségben is ugyanazt az érzékeny lelkű izomkolosszus karaktert hozza. A The Mindy Project (2012-2017) óta egyre több vígjátékban feltűnő Ike Barinholtz valószínűleg pont az a komikus, akit csak imádni vagy utálni lehet, de mivel a filmbéli szerepe szerint is irritáló alak, így eléggé passzol rá Hunter karaktere. Judd Apatow múzsája és felesége, Leslie Mann pedig már vígjátékos veteránnak számít két feltörekvő színésztársa mellett. Jól működik hármuk között a kémia, de ami igazán meglepő, hogy a tinilányokat alakító színésznők (Kathryn Newton, Geraldine Viswanathan és Gideon Adlon) is odateszik magukat, ráadásul tényleges tizenévesekre emlékeztetnek minket. Akármennyit szelfiznek és akármennyi emojit küldenek egymásnak, egy pillanatig sem degradálja őket a film, mivel ebben a történetben a szülőknek kell megtanulniuk éretten viselkedni.
A Szűzőrség a premissza alapján nagyon rossz irányba is elmehetett volna, de szerencsére élesen szembemegy a „az a kulcs jó, ami sok ajtót nyit, de az az ajtó nem jó, amit sok kulcs kinyit”-mentalitással, így tökéletesen illeszkedik a trágár vígjátékok Paul Feig és Amy Schumer-féle feminista trendjébe.
