A korán elment Kamondi Zoltán mindössze öt nagyjátékfilmet rendezett, mégis gazdag életművet hagyott maga után. A Halj már meg! ugyan nem betetőzése, mégis valahol egy következetes, mosolyt csaló lezárása ennek az életműnek.
Kissé hátborzongató utólag visszanézni az idén váratlan hirtelenséggel elhunyt Kamondi Zoltán filmjeit, és azt tapasztalni, hogy a rendező életművét már kezdettől átjárta a halál motívuma. A Halálutak és angyalokkal, de tulajdonképpen már a Makk Károly rendezte Az utolsó kézirat forgatókönyvével elindult rövid, de kerek pálya – mely stilárisan meglehetősen eklektikus és sokszínű – témáival egységes szerzői világképet rajzol, amelyben álom és valóság, mese és dokumentum, lét és nemlét oppozíciói mosódnak össze. És bár a halál szinte minden filmjében ott lebeg, közelebbről megvizsgálva mégis derűre ad okot, hogy Kamondinál az evilági lét vége legtöbbször nem a zárlat, épp ellenkezőleg: a kiindulópont. Már Az utolsó kézirat is így kezdődött – egy nagy író eltávozásával – hogy a film cselekménye azt mutassa be, hogyan kísért valaki még a sírból is, és ugyanez a téma tér vissza „Az utolsó mozgóképben”, a Halj már meg!-ben is, csak épp új köntösben. De akárcsak a szüzséből hiányzó főhőseinek, Kamondinak sem szabhat határt a halál: a hátrahagyott műveinek köszönhetően tovább – remélhetőleg örökké – él.
Az életmű eme záróepizódja Márton László kiváló, ironikus hangvételű novellájából íródott, melynek címe Ez csak egy hétköznapi látogatás. Bizarr véletlen, a sors iróniája vagy netalán Kamondi tudatos akarata, de ebből a szempontból is keretbe foglalja pályáját e mű, hisz Márton Lászlóval utoljára legelső nagyjátékfilmje rendezésekor kollaborált: ő volt a társforgatókönyvírója a Tudatalatti megállónak, melynek forgatását a tizenkettedik nap leállították és sosem készült el (csak később, az író tollából, regényként). Mindenesetre a most megfilmesített novella, legyen bármilyen frappáns és sziporkázó, papíron nem egy film, mi több, még egy rövidfilmnek is kevés lenne: ereje az adaptálhatatlan nyelvi játékokban, mesélési stílusban rejlik. Felrajzol azonban egy érdekes alapszituációt, ami mentén Kamondi el tud indulni, innentől pedig már minden az ő érdeme – egy csavaros abszurd kerekedik ki, midőn egy váratlanul elhunyt mozdonyvezető férj addig titkolt második életének nyomai a felszínre úsznak, szimatolásra ösztökélve özvegyét. A húsz évig tartott szerető csak az első állomás: a vasúti síneket gyorsan elhagyjuk, helyette egy kanyargós hullámvasútra ültet fel minket Kamondi, ahol furcsábbnál furcsább fordulatok érik egymást.
Bűnügyi vígjáték a Wes Anderson-i fajtából: A Grand Budapest Hotel nyomán itt is őrült hajsza indul el egy lábát feldobó karakter és egy eltűnt műtárgy kapcsán, természetesen sok-sok színes karakterrel és miniatűr szerepekben feltűnő, ismert színésszel. Csakhogy mindennek a kelet-európai, büdzsé verzióját kapjuk, helyi sztárokkal, unalmasabb vizualitással, kevésbé fülbemászó dallamok kíséretében, és úgy egyáltalán egy porosabb rendezésben. Persze nem fair összehasonlítás, és a Halj már meg! a saját ligájában nem is marad alul: szórakoztató, ötletes, és nem egyszer képes meglepni a tapasztalt nézőt is. Mégis fura látni azt a tudatos ívet, amit Kamondi pályája során megtett a zavarba ejtő, szándékosan összekuszált, labirintusszerű narratívszerkezettől – melynek az volt a célja, hogy kimozdítsa a nézőt kényelmi pozíciójából és gondolkodásra késztesse (Halálutak és angyalok) – egészen egy közérthető, lineáris zsánertörténetig, amely kézen fogva vezeti végig a közönséget a zsákutcák és zárványok nélküli útvesztőben.
Persze azért még mindig csempész a rendező formai játékokat filmjébe, a visszaemlékezéseket például térben és időben összemossa a jelen szereplőivel, ami ugyan pofás, noha már látott megoldás. De itt sincs teljes bizalom a néző felé, ha ugyanis mentális képet látunk, megfejelik azt egy avítt vizuális klisével: a flashbackek otrombán túl vannak exponálva. Márpedig ez a technika nem véletlen ment ki a divatból, ugyanis nemcsak az egyre fejlődő filmfogyasztót nézi hülyének, de mellette esztétikailag rendkívül csúf is. Persze mivel Kamondi az utómunka során halt meg, még az is lehet, hogy ez a fényelési döntés már nem az ő műve volt, de azért így is elveszett valami a filmben abból a fiatal, idealista rendezőből, aki anno azt gondolta, hogy minden néző keresztrejtvényt fejteni ül be a moziba.
A Halj már meg! legnagyobb hibája, hogy elkésett vagy húsz évet: mintha a rendszerváltás után óvatosan szárnyait bontogató magyar műfaji film egy darabja került volna elő egy időkapszulából. Kicsit túl bátortalan ahhoz, hogy a mai közönség ízlését kiszolgálja, miközben hiába a Kamondi vissza-visszatérő témáinak, szimbólumainak jelenléte, a művészmozik rendszeres látogatójának talán ez már túl bárgyú, túl kommersz. Ám még ha nem is lett átütő, tartalmilag mégis csak szép, kerek lezárása egy figyelemreméltó életműnek, amiben van valami hátborzongató sorsszerűség és irónia. A szereplők száját utoljára elhagyó mondat pedig mintha csak pimasz kacsintás lenne, egyenesen a nézőnek – lásd Hitchcock utolsó képkockáját a Családi összeesküvésben (Family Plot, 1976). Talán nem véletlen a tudatos vég: Kamondi egy 1998-as Filmvilág-interjújában elmondta, hogy mindig az utolsó filmjére készül, de egyben az elsőre is, a filmre. Hogy utóbbit sikerült-e elkészítenie, azt csak az alkotó maga tudja megítélni, az mindenesetre bizonyos, hogy minket, nézőket nem hagyott lógva.
