A Lucy a csajom újabb variáció a Bridget Jones-szal divatba jött szingli-történetekre. Adott egy fiatal, (általában) fehér, diplomás, fényes karrier előtt álló (és neurotikus, allergiás, gátlásos, impulzív) hölgy, aki hirtelen szembesül az Egzisztenciális Problémával: férjhez kellene menni.

Az angol Bridget-től eltérően azonban a New York-i Lucy (Monica Potter) amerikaihoz illő pragmatizmussal viszonyul a párválasztás roppant égető (30-ik életévéhez közeledik) kérdéséhez. Őbenne is összeomlik a világ, amikor tökéletesnek hitt szerelme kiadja az útját, és – annak rendje és módja szerint – a fürdőkádba menekül egy üveg borral. De hamarosan, nővére biztatására, találkát ad öt ismeretlen férfinak, és amint halad a listán, egyre inkább belejön a játékba. Minden találkán más és más sminkkel és öltözettel jelenik meg, és most már józanul fontolgatja a felsorakozó öt pretendens esélyeit. Szakszerű fejtegetéseit akár pályatársa, Carrie Bradshaw is megirigyelhetné, a Sex and the City-ből.

Első a sorban Doug, az elvált entomológus, majd következik Gabriel, az ezotériával (is) foglalkozó fiatal drámaíró, Bobby, az egykori baseball-játékos, Barry, a software-forgalmazó cégtulajdonos, és végül Luke, a fiatal orvos, aki fehér sportkocsit vezet és fehér Armani pulóvert visel. A végén, természetesen, eldől, hogy ki illik a legjobban Lucyhoz, és mindenki boldogan táncol a romantikus vígjátékokban kötelező esküvőn.

Kedves, szórakoztató alkotás ez, csak meglehetősen zavaró, hogy egész New York francia szinkronban beszél. Talán emiatt tűnik kissé fáradtnak és mesterkéltnek a könnyednek elképzelt párbeszéd. Az ember szinte drukkol az amúgy rokonszenves és „jól sikerült” szereplőknek, hogy mondjanak már valamit, amin legalább kuncoghat egyet.