A közismert mondás szerint a jó filmes adaptációhoz nem kell más, csupán egy zseniális regény, amelyből aztán konzseniálisan kell filmet készíteni. Henryk Sienkiewicz 1886-ban írt, Nobel-díjas történelmi regénye folyamatosan inspirálja a filmeseket. 1912-ben és 1924-ben olasz némafilmrendezőket ihletett meg, majd a Metro-Goldwyn-Mayer 1951-es híres produkciója után 2001-ben elkészült a Quo Vadis legújabb, lengyel filmváltozata.
Filmre termett
Jerzy Kawalerowicz rendezése a lengyel filmipar történetének legdrágább filmje (költségvetése 18 millió dollár), ugyanakkor a híres könyv első lengyel adaptációja, ezért megjelenését hatalmas várakozás előzte meg Lengyelországban. A vatikáni világpremier már nagy tetszést aratott, mégis felvetődik a kérdés, hogy mennyire sikerült a rendezőnek egy rangos, autonóm műalkotást létrehoznia, azaz mi az értéke a filmnek, mint adaptációnak?
Sienkiewicz műve szinte magától értetődően a filmre termett szövegvilágok közé tartozik. A regény elbeszélő technikája (egyes szám harmadik személyben íródott) könnyedén átfordítható a mozgókép közegébe, ahol, főképp a hollywoodi mozi uralkodó szerepének köszönhetően, az irodalomhoz képest erősebbek a törté-netmesélés konvenciói. A Quo Vadis egy lineárisan előrehaladó történetet tartalmaz, egymásnak feszülő jellemekkel, konfliktusokkal, van benne szerelem, bosszúállás, gyilkosság, őrület, áldozathozatal, és mindez Néró uralkodásának első századi Rómájába helyezve szinte kínálja magát az adaptációra. A filmrendező, Kawalerowicz, arra törekszik, hogy rátaláljon Sienkiewicz szövegvilágának, nyelvezetének, stílusának a filmes megfelelőjére. Ez a kísérlet a filmben a történetmesélés, a klasszikus elbeszélésmód konvencióiba simult bele.
Kawalerowicz nem először választja irodalmi művek adaptációjának lehetőségét filmjeinek létrehozásakor. A nyolcvanegy éves rendezőnek 1967-ben Oscar-díjra jelölt, A fáraó című filmje szintén egy alapvetően hagyományos koncepciójú, nagyepikai alkotás. A rendező-szövegkönyvíró Quo Vadis című filmjében nem használja önző módon az eredeti szöveget, mintha csak azokat a képeket érzékelné Sienkiewicz szavai mögött, amelyek az alkotójukat inspirálták. Hű az eredeti szöveghez, igyekszik minél pontosabban megjeleníteni a választott művet. Lengyelként bizonyára nehezére esik érzelmi kötődés nélkül viszonyulnia az alapanyaghoz, amely egy klasszikus, és ráadásul lengyel is. Az adaptáció kíván némi egészséges alázatot az eredeti irányába, de a túlzott tisztelet inkább károkat okoz, a klasszikusokhoz is csak öncéllal érdemes nyúlni. Az új Quo Vadis-filmen éppen a rendezői szabadság hiánya látszik, amely abból fakad, hogy Kawalerovicz túl meghitt viszonyban van az eredeti művel, nem tud distanciával viszonyulni hozzá.
Erővonalak
Az irodalmi szövegnek a Kawalerowicz-szerű használata közel áll a filmes adaptáció klasszikus fogalmához, amely nagyon mélyen gyökerezik a tartalom és forma dualizmusát alapvetőnek tekintő, immár idejétmúlt szemléletben. Eszerint az adaptáció nem más, mint „egy már létező műalkotás más közegbe emelése, más formába öntése oly módon, hogy a lényeg, a tartalom változatlan marad”1vagyis az adaptáció egy műalkotás irodalmi formába zárt tartalmának átültetése más, filmes formába. Vincze Teréz pedig az adaptáció egyik sajátos válfajának tekinti a megfilmesítést, amelyről akkor beszélhetünk, amikor „meghatározóak vagy kizárólagosak az irodalmi eredet felől a film irányába mutató erővonalak.”2 A megfilmesítés alapja és meghatározója a történet, a cselekmény filmre vitele.
A Quo Vadis filmben a cselekmény bemutatása az elsődleges, ezt szolgálja a korhű hangulat jelmezekkel és díszletekkel történő felidézése. Természetesen ebben szerepet játszik az alapanyag is, ami ebben az esetben nem véletlenül a hagyományosnak mondható lineáris szerkezetű, cselekményes regény. Bár Sienkiewicz regényében megnő a lélektan szerepe, a mű alapvető narratív struktúrája változatlan marad, hiszen a felerősödő lélektan elsősorban a jellemek kidolgozottságát, belső mozgatóinak árnyaltabbá válását eredményezi. A filmben Kawalerowicz ezt úgy oldja meg, hogy többnyire kitűnő színészekre bízza a főszerepeket, így a színészi játék ereje, kidolgozottsága érzékeltetni képes a jellemek bonyolultságából és összetettségéből adódó ellentmondásokat.
Petroniust, a regény talán legteljesebben kidolgozott karakterét Boguslaw Linda, a lengyel mozi híres színésze nagyon összetetten és árnyaltan formálja meg. A rendkívül művelt, kifinomult ízlésű, jó humorú, önironikus római patrícius pengeéles elméje, csiszolt nyelve és belső tartása főként Néróhoz való viszonyában tud a leginkább megmutatkozni. Filmbeli kettőseik nagyon hatásosak. Michal Bajor nagyon precíz mozdulatsorral, gesztusrendszerrel, mimikával teszi felejthetetlenné a testvér-, feleség- és anyagyilkos szánalmas bohóc, ám korlátlan hatalommal rendelkező őrült Néró cézár figuráját, Jerzy Trela pedig rendkívül hitelesen mutatja be a korábban keresztényüldöző Chilon Chilonidész megtérését (pálfordulását), akit éppen a Péter apostol mellett szintén megjelenő Pál apostol keresztel meg. A film szerelmi szálának főszereplői, a Lígiát játszó fotómodell: Magdalena Mielcarz és Marcus Vinicius (Pawel Delag) jelzésszerű jellemek, akik elsősorban tetteikkel és külső megjelenésükkel, fiatalságukkal és természetes szépségükkel hatnak. A film során rengeteg közelképet látni róluk.
A film becsülettel követi a regény írott korpuszát, és az eseményszerkezetet festői képek kísérik. Gondosan kiválasztott, változatos helyszíneken forgattak: Tunéziában (Kortina, Monastir), Lengyelországban (Varsó, Piaseczno), Franciaországban (Pont-du-Gard), és természetesen Olaszországban (Róma, Lazio). A legújabb Quo Vadis szép, vizuálisan maximálisan kidolgozott, gazdag látványvilágú film, amely hiteles történelmi atmoszférát teremt, a kora kereszténység ábrázolásával pedig sikerül érzékeltetnie azt az erőt, amely éppen gyengeségével és kiszolgáltatottságával töri meg végül a római császárok hatalmát. Nagy tömegjeleneteket mozgat a rendező. Rendkívül naturalista főképp a római orgiák, valamint a keresztények kivégzésének – a keresztre feszítés, égetés, oroszlánok általi széttépés – bemutatása. Az arénabeli oroszlánjelenet főként speciális effektusai miatt maradandó látvány.
Önmagában
A film befejező képei a cím értelmét megfejtő történet megjelenítése. A Rómát és szenvedőket elhagyó Péter apostolnak a Via Appián megjelenik Krisztus, aki a „Quo Vadis, Domine?” kérdésre azt feleli: Rómába megy, hogy híveivel újra megfeszítsék. Ez a mondat készteti arra Pétert, hogy visszamenjen a városba hittestvéreivel együtt szenvedni, majd meghalni. Közelképet látunk Péter arcáról, majd egy nagytotált: a két alak (Péter és kísérője) a dombokon lefele halad a város irányába. A város először csak távolról látható, majd egyre közelebb kerül hozzá a kamera. Feltűnik a Szent Péter bazilika, autók száguldanak a sugárutakon. Meghökkentő a mai Róma látványa, előkészítetlennek tűnik az utolsó kép. Ebben a lineáris időkezelésű, hagyományos képi elbeszélésben, amelyben minden mozzanat világos, átlátható, ez az első váratlan fordulat. Úgy tűnik, mintha ezzel az aktualizáló záró képpel a rendező végre elszakadt volna a regény szövegétől. De még mielőtt beleélnénk magunkat ennek örömébe, és elkezdenénk fejtegetni az Örök Város metaforáját, olvassuk el a regény befejező sorait, amelyek szinte szóról-szóra a film utolsó képét írják le: „Így múlt el Néró, mint ahogy elmúlik a szélvész, a vihar, a tűzvész, a háború vagy a dögvész, Péter bazilikája pedig a Vaticanus halmairól ma is uralkodik a városon és a világon.” A rendező, sajnos, most sem tett mást, mint következetesen képet rendelt Sienkiewicz szövegéhez. Megfilmesített.
Jerzy Kawalerowicz Quo Vadisa „az adaptációs kontextus eredeti irodalmi művet is magába foglaló teljes horizontját tekintve nem annyira izgalmas. Nem nyitja meg az irodalmi mű értelmezésének új lehetőségeit, nem mélyíti el, nem árnyalja új színekkel a szembetűnő, kézenfekvő olvasatokat.”3 A film újramond egy történetet, de ez önmagában még nem teremt esztétikai értéket.
1 Nánay Bence: Túl az adaptáción. In: Adoptációk. Film és irodalom egymásra hatása. Szerkesztette: Gács Anna és Gelencsér Gábor. József Attila Kör. Kijárat Kiadó, 2000. 25
2 Vincze Teréz: A csontváz hamvas bőre. In: Adoptációk. 165.
3 Vincze Teréz id. mű 166.
