Kawalerowicz, Zanussi, Kieslowski és Wajda – néhány azon lengyel filmrendezők közül, akik nemzetközi szinten is ismertté váltak, még ha elődeik neve kevésbé is közismert. Egy évszázad, abszurd fordulatoktól sem mentes lengyel filmtörténete.
A 20. századi lengyel filmtörténet több, abszurdnak is mondható jeggyel rendelkezik. A legelső az, hogy minden idők egyik leghíresebb női filmcsillaga, a lengyel Pola Negri (Apolonia Chalupiec) mindössze egyetlen (orosz)–lengyel filmben lépett fel, az 1914-ben Varsóban készült Érzékek rabnőjében, s az Európa térképére négy évvel később visszakerült független Lengyelországban sohasem járt. A két háború közötti időszak legkiemelkedőbb lengyel filmjének, az Aleksander Ford által 1932-ben készített Az utca légiójának összes kópiája elveszett. A század legjelentősebb filmművészeti áramlatának, az ún. lengyel filmiskolának 1956-os létrejöttéhez pedig egy lengyel államvédelmis ezredes vallomássorozata is hozzájárult, amely 1954 őszén a Szabad Európa rádió hullámhosszán a lengyel párttagságot is sokkolóan leplezte le a kommunista diktatúra egyént és közösséget megnyomorító hatalomgyakorlását.
A 20. század első másfél évtizedében a lengyel–litván államot 1795-ben végleg felosztó három szomszéd – Poroszország, Oroszország, Ausztria – lengyel kulturális központjaiban, Poznanban, Krakkóban, Lembergben, de főleg Varsóban több lengyel tematikájú film született. A forgatókönyv alapjául főként kortárs lengyel írók – azóta már klasszikusnak számító – művei szolgáltak. Így filmesítették meg 1911-ben Stefan Zeromski A bűn története és Eliza Orzeszkowa Meir Ezofowicz című regényét, s egy évvel később az 1907-ben elhunyt Stanislaw Wyspianski Bírák című drámáját. Visszatérő hőse volt az ekkoriban készült filmeknek az Antek nevű varsói vagány, akinek szerepét a közkedvelt komikus, Artur Fertner játszotta. Népszerűségét jellemezheti, hogy egy évtized alatt a sorozat több mint harminc filmjében – Antos, a balett-táncos; Antos, a spkuláns; Antos, a Sherlock Holmes stb. – kapott főszerepet. E filmek többségét az 1908-ban létrehozott Sfinks stúdió készítette.
A független Lengyelország első jelentősebb műhelyét, a Kinostudiót 1921-ben alapította az egy évtizedes filmkészítési múlttal rendelkező Wiktor Bagienski. Falai közül egymás után kerültek moziba a szívfacsaró, egyszerű morális tanulságoktól lüktető történeket, amelyek tartalmára a címekből is következtetni lehet: Féltékenység, A vezeklés szakadéka, A szerelem rabnője. A film fontosságára, tudatot befolyásoló jelentőségére apránként a gazdasági, külpolitikai, nemzetiségi gondok sokaságával birkózó lengyel kormány is rájött. Állami megrendelésre írja meg 1924-ben a korszak egyik legjelentősebb esztétája, Karol Irzykowski A tizedik múzsa címmel a filmművészetről máig érvényes megállapításokat tartalmazó irányadó munkáját, amelyben leszögezi: „A mozi az ember és az anyag együtt létezésének láthatóvá tétele.” Ebben fontos szerepet játszik az idő, amelyet a kezdetektől mozgással érzékeltek. Ezért volt vissza-visszatérően közkedvelt téma az autómobil és a mozdony versenye, a hajó vízre bocsátása, a pusztító lángoktól sajátos módon életre kelő ház fényképezése.
A hangosfilm felé
A visszaszerzett államiság múló mámorában – a társadalmi-állami elvárásnak megfelelően – az 1920-as évek második felében szép számmal születnek történelmi filmek is – Hurrikán, A vörös Clown –, amelyek elsősorban a cári önkény elleni küzdelemnek, önfeláldozó lengyel hősiességnek igyekeztek emléket állítani. Új stúdiók alakulnak, s ekkor lép színre egy új, az „öregek” ellen – az esztétikai megújulás jegyében – törvényszerűen lázadó rendezői „hármas”, Józef Lejtes, Leonard Buczkowski és Juliusz Garden is. A hangos film készítése terén Ryszard Ordynski szerzett magának hírnevet, aki 1931-ben Tízen a Pawiak-börtönből egy 1906-ban megtörtént eseményt dolgozott fel. Arról volt benne szó, hogy Varsó leghírhedtebb börtönéből fanatikus lengyel fiatalemberek miként szabadították ki szibériai száműzetésre ítélt terrorista társaikat. Az esetnek maga a lengyel állam vezetője, Józef Pilsudski is szereplője volt. A tökéletességre törekvő alkotói Berlinben látták el hanggal a filmet. A szeptember 19-i bemutatón az egész politikai elit és a diplomáciai testület megjelent. Hogy a filmgyártást érte-e valami veszteség amiatt, hogy a marsallnak nem tetszett a mű, az nem tudható.
Sokkal nagyobb sikert arattak a társadalmi kérdéseket új esztétikai megközelítéssel, modern dokumentarista eszközökkel megjelenítő filmek. Közülük kiemelkedik az 1932-ben forgatott Az utca légiója című alkotás, amelyről egyik méltatója azt írta, hogy „ez már nem fényképezett színház, nem regényillusztráció, hanem filmművészeti elemekből született alkotás a javából”. 1935-től kezdve a történelmi tematikájú filmek helyét elfoglalják filmvígjátékok, amelyek sikersorozata a háború kitöréséig tart. Ebben nem kis szerepe van Adolf Dymsza kiváló komikus teljesítményének is. A jelzett évben bemutatott nyolc vígjáték közül ötben Dymsza játssza a főszerepet. Mind a Gogol Revizorára emlékeztetőt Antek, a rendőrfőnök, mind a švejket időző Dodek, a harctéren, nagy siker.
A Filmalkotók Szövetségének produkciójában 1938-ban születik meg az első modern értelemben vett játékfilm, A rémek, amely egy könnyű erkölcsű táncosnő életét mutatja be, leszámolva egyúttal a színházat övező legendákkal is. Az Eugeniusz Cekalski által rendezett filmet rajongó és kiátkozó kritikák fogadták. Az indulatok hevességére jellemző, hogy A rémeket 1939 februárjában „Lengyelország jó hírnevének beszennyezése” címén betiltották. A filmesek világában bemutatkozó Wanda Jakubowska éppen elkészül Eliza Orzeszkowának A folyóparton című trilógiájának forgatásával, amikor kitör a második világháború.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a két szövetséges, a hitleri Wehrmacht és a sztálini Vörös Hadsereg lerohanta Lengyelországot, mind Sztálin, mind Hitler hozzálátott a lengyel értelmiség kiirtásához. Az e területen való harmonikus együttműködésnek Hitler Szovjetunió ellen indított támadása vetett véget 1941 júniusában. A lengyel filmesek egy része Szibériába, más része náci megsemmisítő táborokba került, sokan pedig szétszóródtak a nagyvilágban. Többen vettek részt a lengyel földalatti mozgalomban és vesztek oda a gettófelkelésekben, valamint az 1944-es varsói felkelésben. Michal Wasinski a nyugati lengyel haderő Anders tábornok parancsnoksága alatt küzdő II. hadtestének útját követi Buzuluktól Perzsián át Monte Cassinóig. Aleksander Ford a szovjet hadsereg törzstisztjeként tér vissza Lengyelországba, ahol a színészeknek igazoló bizott-ság elé kell állniuk, hogy számot adjanak arról, miként viselkedtek a megszállás éveiben.
A világháború után
A lerombolt Varsó helyett Lódzban nyitják meg a Képzőművészeti Főiskola Filmszakját, amely 1948-ban önálló filmfőiskolává szerveződik. Amíg 1949 februárjában a wislai konferencián kötelezőnek nem jelentik be a filmgyártásban is a szocialista realizmus ideológiáját, két emlékezetes film születik Lengyelországban. Az első, az 1947-ben a megszállás alatti varsói folklórt bemutató Ének a viharban. Noha Leonard Buczkowski filmje utóbb népszerű lesz, a hatalom képviselői azt a kifogást hozzák fel ellene, hogy énekelve nem lehet az ellenséget kellőképpen gyűlölni. Emiatt néhány jelenetet újra is kellett a rendezőnek forgatnia. Az 1948-ban bemutatott Utolsó állomás című másik film, amelyet Wanda Jakubowska rendezett, tulajdonképpen az első, koncentrációs táborról szóló alkotás.
Abban az évben, amikor két munkáspárt – a kommunista Lengyel Munkáspárt és a szociáldemokrata Lengyel Szocialista Párt – 1948 decemberében a sztálini útmutatásnak megfelelően egyesült, a film már csak a Lengyel Egyesült Munkáspárt hivatalos ideológiáját, a termelést, a munkás-paraszt-értelmiségi egység és a szovjet–lengyel barátság eszméjét szolgálhatja. A lengyel mozikat ellepik a hazug, sematikus filmek. A „termelési film” korszakának végét Jerzy Kawalerowicz Ember a vágányon című 1957-ben bemutatott műve jelenti, amelynek középpontjában nem a párt útmutatása szerinti termelés, hanem a tisztességes munka éthosza áll. Nem véletlen, hogy a film csak 1956 légkörében készülhetett el.
A szigorú cenzúra, amely nemcsak a forgatókönyvet, hanem az egyes leforgatott jeleneteket is ellenőrizte, 1955-re enyhült. Ekkor mutatkozott be Andrzej Wajda A mi nemzedékünk című filmjével, amely már árnyaltan mutatja be a háborút és a halálnak kiszolgáltatott fiatal varsói hősöket. Antoni Bohdziewicz, a főiskola tanára, az egykori háborús operatőr, lelkesen üdvözölte a filmet, egy áramlat kezdetének tekintve és hirdetve azt. A lengyel filmiskola elnevezést kapott új irányzat genezisét az esztéták többsége azonban Wajda második filmjében, az 1956 nyarán forgatott Csatornában fedezi föl. Ebben az alkotásban nemcsak az jelentette az újat, hogy emléket állított a Honi Hadsereg addig kiátkozott katonáinak, hanem az az esztétikai kihívás is, hogy a film nagyobb része sötétben játszódik. Emellett fontos üzenetet is tartalmazott arra vonatkozóan, hogy a lengyelség vessen számot a múltjával, számoljon le káros mítoszaival, mérlegelje a jelen követelményeit, feladatait. Ugyanez az üzenete az 1958 tavaszán bemutatott Hamu és gyémántnak is, amely Wajdát világhírűvé, s a lengyel filmiskolát ismertté tette. A filmiskolának ezek a művek alkotják – a későbbi Lotnával és Sámsonnal együtt – az ún. romantikus-drámai áramlatát. A filmiskolának azonban van egy ún. racionális, valamint egy lélektani-egzisztencialista áramlata is. Az előbbit Andrzej Munk képviseli, akinek Eroica című ikerfilmjének egyik része magyar témát és hősöket ölel fel, az utóbbi pedig Kazimierz Kutz Kitüntetés és a Senki sem hív című filmjeivel jellemezhető. Vita folyik arról, hogy melyik film jelenti a lengyel filmiskola lezárását. Wojciech Jerzy Has Útban Párizs felé vagy A hurok című munkája, esetleg Munk befejezetlen filmje, az Egy nő a hajón? Egyébként Has filmjei is a lengyel filmiskola lélektani-egzisztencialista áramlatába sorolhatók, akárcsak Jerzy Kawalerowicz világhírű alkotása, a Mater Johanna. Ide illene még Kawalerowicz 1958-ban készült alkotása, a Vonat is.
Az 1950-es évek végén, 60-as évek elején több remek lengyel film született. Megemlíthető köztük a kiváló író, Tadeusz Konwicki kísérleti filmje A nyár utolsó napja. A legnagyobb kasszasikert Aleksander Ford Keresztesek című történelmi filmje hozta, amely az egész szocialista táborban kiemelkedő népszerűségnek örvendett.
A hetvenes évek
Különféle típusú történelmi filmek szép számmal készültek az 1960-as, 1970-es években is. Jerzy Kawalerowicz vállalkozása volt minden tekintetben a legbecsvágyóbb, aki Boleslaw Prusnak A fáraó című regényét filmesítette meg 1965-ben. Művészileg a legnagyobb visszhangot Andrzej Wajdának két filmje keltette. A világhírű rendező mindkét esetben a lengyel literatúra klasszikus műveihez nyúlt. Az 1960-as évek közepén Stefan Zeromski Hamvak című trilógiáját vitte filmszalagra, amelyet magyarul A légió címmel forgalmaztak. 1973-ban a Menyegző került a nemzetközi érdeklődés középpontjába. Wyspianski verses drámája, amelytől a film elejétől a végéig lüktető mozgás, csupa tánc, természetesnek tetsző verses beszéd, teljes egészében sikeres adaptációnak bizonyult, s iskolát teremtett. Jerzy Hoffman Henryk Sienkiewicz Özönvíz című regényét, a 17. század végén kis híján a Nemesi Köztársaság végét jelentő lengyel–svéd háborút vitte filmszalagra.
A történelmi filmek teljesen új típusát jelentette Az elnök halála című film, amelyet Kawalerowicz készített 1977-ben. Ebben oknyomozói pontossággal mutatta be a Gabriel Narutowicz köztársasági elnök ellen 1922-ben elkövetett merényletet, annak történelmi hátterét és politikai-lélektani okait. A lengyel filmiskolával fordult szembe az 1970-es évek elején színre lépő új nemzedék Krzysztof Zanussi vezetésével. Kiemelkedő képviselői Antoni Krauze, Edward Zebrowski és Krzysztof Kieslowski. Mindnyájan dokumentumfilmek készítésével foglalkoztak, s a jelennel való szembenézést, a jelen gondjainak bemutatását, a társadalom felrázást tartották feladatuknak. Ezért is nevezték irányzatukat erkölcsi nyugtalanságnak, morális megrendítésnek… Két kiemelkedő alkotás fémjelzi ezt az áramlatot. Az egyik Zanussinak az 1977 elején bemutatott Védőszínekje, amelyet rövid idő alatt két millió ember nézett meg. A másik alkotást, Az amatőrt, amely Kieslowski első igazi játékfilmje volt, két évvel később mutatták be hasonló visszhanggal. A legnagyobb sikert azonban ebben az időszakban az újabb és újabb meglepetéssel szolgáló Andrzej Wajda Márványember című filmje jelentette, amely a Védőszínek után egy hónappal került moziba. A lengyel sztálinizmus korszakát megelevenítő film, amelynek a forgatókönyve egyébként már 1961-ben elkészült, valósággal sokkolta a közvéleményt. A lengyel társadalom az 1970-es tengerparti dráma után, amelyet az új lengyel pártvezetés Gierekkel az élen a nyugati kölcsönökre alapozott életszínvonal-emeléssel igyekezett feledtetni, 1976 óta ismét a forrongott.
A nyolcvanas évek
Zanussi, Kieslowski és Wajda felsorolt filmjei a lengyel társadalom, a rendszer gazdasági, morális és politikai válságát mutatták be – más-más optikával. Így valamiképpen ezek a filmek is hozzájárultak a Szolidaritás 1980 augusztusában bekövetkezett megalakulásához és győzelméhez. A szabadság tizennégy hónapos időszakában a lengyel filmrendezők sajátos módon az addig tabunak tekintett lengyel sztálinizmus korát vitték filmre – mintegy Wajda példáját követve. Feliks Falk Ez volt a dzsessz, Jerzy Domaradzki Távfutás, Wojciech Marczewski Hideglelés, Janusz Zaorski A Királyfiúk anyja címmel készítettek filmet addig visszadobott forgatókönyvükből. Wajda ismét elfogadta a kihívást: 1980 decemberében a Vasember címmel új film forgatásába kezdett. A meglepetésszerű vállalkozást azzal magyarázta, hogy csak a gdanski Lenin Hajógyár munkásainak kérését teljesíti. Mondhatni, az eseményekkel párhuzamosan alakította, árnyalta, vitte filmszalagra a lengyel társadalom 1968 és 1980 közötti történetét, jelezve a végkifejlet lehetőségét, vagyis a Jaruzelski tábornok által 1981. december 13-án végrehajtott katonai puccsot, amelyet a szemérmes magyar sajtó szükségállapotnak mond. Az ismét föld alá kényszerített lengyel társadalom csak az 1980-as évek utolsó harmadában tért magához.
A nyolcvanas évek második felének lengyel filmművészetét egyetlen rendező, Krzysztof Kieslowski, az általa készített tíz részes játék- és tévéfilmsorozat, a Tízparancsolat jelenti. E filmek egy csapásra a világhírnevet hoztak az 1990-es évek közepén elhunyt rendezőnek, akinek szerencsére a rendszerváltozás után még volt lehetősége a Három szín három filmjét is leforgatni. A rendszerváltozás időszaka a lengyel film számára is a vajúdás, az útkeresés időszaka. Az anyagi kényszer a rendezőket nem egyszer a kommersz, a modern kalandfilm, az olcsó vígjáték és az erotika felé taszította, taszítja. De az elmúlt másfél évtizedben is születtek olyan filmek – igaz, klasszikus irodalmi művek adaptációiként –, mint Andrzej Wajda Pan Tadeusza, vagy Jerzy Kawalerowicz Quo vadis?-a. És akadnak filmek, amelyek a lengyel társadalom új típusú válságát művészi hitellel és megrázó erővel képesek bemutatni. Ilyen Krzysztof Krauzénak az 1999-ben valóságos drámát feldolgozó Adóssága, vagy Wojtek Smarzowski 2004-ben elkészített Menyegzője. Az utóbbi igényes mű, amely 21. századi torz válasz Wyspianskinak és Wajdának az emberi kapcsolatokat és a társadalmi, történelmi kötelezettséget komolyan vevő drámáira, nagy nézettségnek örvendett. Ez mintha azt mutatná, mintha a lengyel film túl lenne a válságon.
