Az északi fekete komédia főszereplője, a negyvenes éveiben járó Andreas mindjárt a film első két percében a metró elé veti magát. Nem derül ki, hogy öngyilkossági kísérlete sikerrel jár-e: a következő jelenetben rozzant autóbuszról száll le egy elhagyatott benzinkút előtt, amelyen az „Isten hozott!" felirat olvasható. A pokol tornáca, vagy inkább egy elrontott mennyország kapuja kézenfekvő metafora erre a látványra.
Andreast a városba szállítják, ahol munkahelyet, lakást, barátokat „utalnak ki" számára, hamarosan össze is költözik Annéval, akinek a belsőépítészet a hobbija. Először minden tökéletesnek tűnik, az első baljós jelek egy szórakozóhelyen mutatkoznak: az alkohol nem igazi alkohol, Andreas hiába iszik, képtelen elkábulni. Ebben a városban mindenki józan és normális, ez ellen való védekezésképpen Andreas elkezd irracionálisan viselkedni, például levágja az ujját egy papírvágó géppel. Az ilyen cselekedeteknek nincs helyük a városban, az ujj visszaforr, nem létezik fizikai fájdalom, halál, minden visszafordítható.
Az örökkévalóság azonban itt torz formában jelenik meg, erre utal a film öngyilkosság-jelenetének megismétlése, amely a divatossá vált „puzzle-filmek" (például Gus van Sant: Elefánt) szervezőelvét követi. Az öngyilkossági jelenet egy egészséges horroral megtűzdelt geg: a metró megáll Andreastól néhány milliméterre, de mire Andreas meggondolná magát és elmenekülne, elindul. Ebből a városból nem lehet ilyen egyszerűen kiszabadulni, Andreas élő húscafatként visszatér élettársához, Annéhoz.
Jens Lien a legkézenfekvőbb metaforákat, jelképeket, dramaturgiai fordulatokat használja. Az utazás a halál metaforája, az elszürkült, maximálisan szabályozott társadalom egy sokalkalmazottas cégen keresztül képződik le; a remény a szabadulásra ebből a pokol-mennyországból pedig „fény az alagút végén": Andreas egy pincelakás falában levő rést kezd el alagúttá tágítani, amelyből zene és mennyei illat árad. A nem túl újszerű szituációkat jellegzetes formai sajátosságok kompenzálják: minimalista színészi játék (Andreas a jelenetek nagy részében csak maga elé néz), groteszk emberi testek vértől csöpögő végtagokkal vagy szexuális aktus közben, hosszan kitartott, álló képkompozíciók használata, amelyekben valami végtelenségig ismétlődő mozgás történik – például egy pár módszeresen csókolózik a háttérben, miközben Andreas szembenéz a kamerával.
Az ismétlődő mozgások a túlvilágot működtető végtelen körforgásra utalnak, ahogy a szereplők felcserélhetősége is: Andreasnak okoz némi lelkiismeret-furdalást, amikor Annét a szőke Ingeborgra cseréli, viszont a nők gondolkodás nélkül váltogatják párjukat, akár egy bútordarabot. Amikor Andreas már feltűnően túllépi a normalitás határát (alagutat kezd ásni abban a reményben, hogy eljut az ízek és illatok világába), munkahelyén is gond nélkül helyettesítik egy hasonló öltözetű és hajszínű férfival. A rozzant busz újabb és újabb szerencsétleneket szállít a városba: amikor a kiállhatatlan Andreast a fogdmegek (a torz mennyország angyalai) a busz csomagtartójába tuszkolják, épp egy idős hölgy száll le az „Isten hozott!" feliratú benzinkútnál.
A film egyik legszűkszavúbb, legminimalistább képe az utolsó: belülről látjuk, amint a városból kiűzetett Andreas kinyitja a busz csomagtartójának az ajtaját, és kiszáll a hóviharba. Az igazi pokolból vagy a világot alkotó párhuzamos poklok egyikéből csak egy egészen keskeny sávot látunk. A pesszimista végkifejlet ellenére Jens Lien filmje fogyasztható, megfelelő adag véres jelenettel ellátott komédia.
