Gyanús a film, ha pszichologizáló; gyanús a film, ha metafizikai. Pedig valamelyik irányt választania kell, ha olyan kíméletlen témát akar valaki komponálni a filmvászonra, mint a csecsemőgyerekét eladó apa történetét.
A Dardenne fivérek az utóbbi mellett döntöttek, de érdekes módon úgy, hogy a lélektani kibontásra ingerlő szituációktól elvonták a belső és a külső reflexivitás eszközeit. Így lett a film a kíméletlen ürességet bemutató metafizikai kérdés. Mert hol kereshetők a konfliktus gyökerei? Az egyénben, a fiatal, léha, kisstílű tolvaj apában, aki félig még maga is gyerek? A társadalomban, amelyik nem képes mindenkit megnevelni és megtartani az együttélés békés keretei között? Megkockáztatom, végső soron egyikben sem. Mert bár bővül a kultúránk, egyre szélesebb rétegekre hat jótékony személyiségépítő hatása, de mindig akadnak olyanok, akik minden segítő szándék mellett nem képesek elérni egy bizonyos értelmi és érzelmi szintet. Ők egyszerűen kívül esnek önmaguk, a társadalom és a teremtő erő – nevezzük Sorsnak, Gondviselésnek, Istennek vagy bármi hasonlónak – látókörén.
Bruno alapvetően rokonszenves, jó fizikumú, megnyerő arcú, húsz év körüli fiatalember, aki minden látható megnyilvánulása ellenére nem tűnik velejéig romlott, eredendően kriminalizált figurának. Ő csak létezik, létezni szeretne. Tekintete, figyelme, értelme alig terjed tovább a percek, órák dimenzióján. Ebből a perspektívából érthetők, és nem elítélendők tettei. Ha fázik, ruhát vált, ha éhes ételt vásárol vagy kér, ha pénzre van szüksége, eladja azt, amije van: a kabátját, a gyerekét… Csak a primér, az elsődleges, az ösztönös igényeit érzékeli, azokra keres minél gyorsabb kielégülést. Szó sincs arról, hogy különösen extrém „példány” lenne; nincs semmiféle ősbűne neki vagy a környezetének, ami ide letaszította volna őt. Nem fogyatékos sem szellemileg, sem testileg, és nem a szülei elfuserált gyereke – legalábbis a film szerint. Egyszer találkozik is az anyjával, és ez a kis epizód nem is erősíti meg azt a verziót, hogy ő korán kidobott kölyökkutya lenne: épp ellenkezőleg, az anyja kedves, segítőkész. Ki is akkor ez a Bruno? Egy mindennapi fiú, aki mondhatni prototipikus egyede a szociális normalitásból kiszorultaknak. A felelősség tehát valahol feljebb van – sugallja a film.
Van azért egy nyomokban megjelenő társadalombíráló réteg is ebben a műben. A kereskedők kegyetlensége (akik a megszorult Brunótól, a töredékéért vesznek meg egy használt kabátot, babakocsit stb.), és a maffiózók kíméletlen pénzbehajtási akciói utalnak a társadalmi valóságra, azonban a jelenségek mégsem annyira helyhez és időhöz kötöttek. A kereskedők mindig és mindenhol alaposan lefölözték a hasznot, és uzsorásokat is találni minden korban, kultúrában. Marad a szegény Bruno mint bűnbak, aki csak az első fázison, a közvetlen igénykielégítésen és bajelhárításon soha nem lát túl. Nem azért vásárolja vissza dupla áron (!) a gyerekét, mert felébredtek volna benne apai érzelmei, hanem látja, hogy „a dolog kiborította” Soniát, és érte valamit (jóvá)tennie kell, hiszen csak hozzá kötődik érzelmileg, őt meg kell tartania mint nemi ösztöneinek és éhségérzetének csillapítóját. Még a sikeres gyerek-visszaszerzési akció és Sonia szótlan haragja után is gyanútlanul azt kérdi, hogy mi rosszat tett, hiszen lehet még gyerekük, nem?
És Sonia sem biztos, hogy (sokkal) jobb, mint Bruno, a ragaszkodása a gyerekéhez anyaként: primér ösztön. Ő nem sokat beszél, ahogyan a filmben mások sem. Egyszerűen magatartásával „közli” egyetértését vagy elutasítását valami iránt, nem kommentálja saját és mások tetteit, döntéseit. Déborah François (Sonia) alakítása kitűnő, és partneréé, Jérémie Renier-é (Bruno) még inkább. Nem adnak se többet, se kevesebbet, mint ami szinte vegetatívvá redukált életük megmutatásához kell. Találó karakterük kiválasztása pedig az alkotók érdeme.
A film egyes stíluselemei is segítik őket ösztönös létük megmutatkozásában. A jeleneteket szinte végig kézikamerával vették fel. Ez egyrészt dokumentarista jelleget kölcsönöz a filmnek, ami hitelesítő funkcióval bírhat: a néző tanúként vagy szinte társként követheti a szereplőket; másrészt nyugtalanság, a bizonytalanság légkörét teremti meg a folyamatos imbolygással. A kép akkor is imbolygó, ha a kamera sima totált rögzít. A jelenlét metafizikáját a hosszú beállítások közvetítik. A Bressonnál már ismert módon hosszan követhetjük egy-egy szereplő mozgását. Ezeknek a követéseknek többségükben nincs dramaturgiai jelentőségük, hanem a nézőt vonják be az ők világukba. Egyrészt megtapasztaljuk az érzékeléseik, gondolataik céltalanságát, hiszen hosszan azt látjuk, halljuk, amit ők; másrészt átélhetjük azt az ürességet, a Semmitől való szorongásukat. Az alkotók kiválóan eltalálták ezt a minimalista képrögzítési stílust. Ez nem a dokumentarista, közlékeny, (túl)magyarázó eljárás, de nem is például a Dogma enervált, ugróvá-gásokkal tarkított, reflektív közlésmódja.
A film nem csak a történet és a képi stíluselemek szintjén minimalista, de ez a minimalizmus megmutatkozik például a hang szerkesztésében is. A beszéd, a zörejek természetes megőrzése mellett megemlítendő, hogy a filmnek nincs aláfestő zenéje. Néhány kisebb idézet elhangzik benne három-négy műből, de nem feltűnően. Ezzel is biztosan azt kívánták sugallni Dardenne-ék, hogy nem egy nagy, lélektani drámát prezentáltak, hanem a kíméletlen valóságot.
A hosszú beállítások és a minimalista stílus mellett más is emlékeztet Bressonra, és ez a befejezés. Bruno, törvényszerűen sodródik az újabb rablás és a lebukás fele, és akár a Zsebtolvaj, a börtönben végzi. Bruno azonban a zsebtolvajjal szemben nem profi, nem ügyes, az akciója tervezésében sem lát tovább a legközelebbi akadálynál, és ha a legkisebb előreláthatatlan mozzanat bekövetkezik, pánik tör ki rajta, riadtan menekülni kezd. Azonban van egy különbség is: a metafizikai látomás mögött mégiscsak el van rejtve egy tantörténet, egy fejlődésregény-vázlat. Brunóban felébred a lelkiismeret, és menteni próbálja a táskarablásban neki segédkező kiskorú társát azzal, hogy feladva magát, magára vállalja az egészet. Az utolsó percben, akárcsak a Zsebtolvajban, a főszereplők sírnak egyet a börtönben. De kilencvennégy perc szorongató látlelet után nem sok az az egy percnyi elérzékenyülés. Kell ennyi reflexió és önreflexió, kell ennyi egymásra találás; és jár ennyi empatikus megnyilvánulás az egyénnek (önmaguknak), a társadalomnak, a világnak.
