Henry Rollins „alakításának” köszönhetően a He Never Died egy bájosan véres, vicces, kultszagú film lett, melynek hibáit könnyű elfelejteni, a punk-legenda faarcát és pofonjait viszont kevésbé.

Nehéz a halhatatlanok sorsa. Jack (Henry Rollins) több ezer éve él már, nem hiába utálja önmagát és az embereket. Szomorú napi rutinjába kényszeresen betokozódva, mindig ugyanabban a lerúgott étteremben eszik, mindig valamit, aminek nincs vére. Naponta jár bingózni, hogy elterelje a figyelmét a fejében üvöltő halálsikolyokról és Hitler kiabálásától. Utálja az ébresztőórát, de szüksége van rá, hiszen önmegtartóztatása és monoton, szükségszerűen depresszív életvitele a kulcs ahhoz, hogy ne zabálja fel az első arra érdemes járókelőt. Jack felépülő emberhús- és vérfüggő, bírja a „szer” nélkül, ez a hosszú élet titka. Mikor azonban vérdílerét a helyi martalócok csúnyán elverik, életnek csúfolt valamije megváltozik. Ráadásul elrabolják lányát (Jordan Todosey) is, akivel épp csak megismerkedett.

Jason Krawczyk filmjének sokat látott premisszája ugyan az Elrabolva / Taken és a Penge / Blade-sorozat mixtúráját sejteti, de a rendező szerencsére túllép a horror- és akciófilmek evidens zsánerjátékán. A He Never Died sokkal inkább egy olyan noir- és látens western-elemekkel ornamentált anti-szuperhős film, mely tudatosan lassan kibomló konfliktusokkal irányítja a figyelmet a főszereplő külső-belső drámájára, valamint az annak mélyén megbúvó komédiára.

Jack enigmatikus figurájának kibontása fontosabb, mint az antagonisták motivációja, melyről a szubverzív módon tökön rúgott akciódramaturgia jegyében sok szó nem is esik. Persze, amikor Jack egy pár némán viselt fejlövés, és a testéből kiálló szúróeszközök hatására pusztítani kezd, akkor pörögni kezd a film, de Krawczyk kezében ezek a jelenetek indokolt, klimatikus pillanatokká válnak egy hosszabb, tötymörgősebb, néhol picit útját tévesztő, de a nézők türelmét megháláló folyamatban. Jacket megismerni ugyanis sokkal szórakoztatóbb, mint azt nézni, ahogy bezúz néhány koponyát. A He Never Died igazi színészfilm, ami gyakran nem feltétlenül erény, jelen esetben azonban Krawczyk művének szerkezeti- és tartalmi inkonzisztenciáját Henry Rollins képes gyorsan elfeledtetni.

Annak ellenére, hogy Rollins íróként, kritikusként, műsorvezetőként, motivációs trénerként, spoken word előadóként és stand up komikusként is évek óta alkot (nem mindig élvezhetően), sokaknak mégis „csak” a Black Flag és a Rollins Band frontembereként mond valamit a neve – remélhetőleg csak mostanáig. Ahogy ugyanis mondani szokás: mintha csak rá írták volna a szerepet. Rollins nem épp a színészmesterség fortélyainak nagy tudora, színészi életműve sem épp dicsőséges (Kemény motorosok / Sons of Anarchy, Halálos kitérő 2 / Wrong Turn 2: Dead End), mivel azonban a He Never Died során lényegében alig kell alakítania, ezért nincs is gond. Elméletileg ez a fékezett habzású kemény karakter jól mutatna Liam Neeson, Jason Statham, Keanu Reeves, Mark Wahlberg, vagy akár Dwayne Johnson tolmácsolásában is, de csak elméletileg. A profizmus, az alakítás alakítás-mivolta, a látványos színészkedés elszarta volna azt, amit Rollins kellemesen önreflexív – ő sem eszik húst, nem csajozik, drogmentes életet él – adott a filmhez.

A sztoikusságon túlmutató egyszavas szövegeiben remek, sötét, cinikus és világégető humor bújik meg, mely apránként az egész film hangulatát magáévá teszi, ráadásul úgy, hogy a He Never Died még így sem válik műfaji paródiává. A mesteri faarcából és izomszagú mozgáskultúrájából áradó karizma az ifjú Schwarzeneggert és Buster Keatont egyaránt megidézi. Nagy kár, hogy Krawczyk nem tudta megállni, hogy ne magyarázza meg a film végén, hogy Jack kicsoda, micsoda (nem kannibál, nem vámpír), honnan jön, és miért csinálja, amit csinál. A rejtélyességében szórakoztató és erős figura tettei így sajnos úgy töltik meg visszamenőleg a művet moralizáló egzisztencialista tartalommal, hogy közben a leleplezett identitás fikarcnyi többletet sem ad az apránként kultszagúvá nemesedő film gyönyörűen kimiskárolt katarzissal zárt utolsó perceihez.

Krawczyk viszont azáltal, hogy ezt a szociálisan bénult, megközelíthetetlen emocionális feketelyukat összehozza egy szomorúságában érzékeny, törődő nővel (Kate Greenhouse pincérnője), Rollins lakonikus verbális slapstickje mélyén mintha az emberség jegyei bukkannának fel, de szerencsére csak alig. Kettejük társas magánya szinte észrevétlenül emeli fel a filmet, mikor pedig Jack percekig sorolja neki mindazokat a munkákat, amiket évezredek során végzett (a film legviccesebb jelenete), a halhatatlan betonkolosszus kvázi-megnyílásáról van szó, mellyel Jack egy kicsit kiegyenesíti ezer sebből vérző karmáját. Jack tökéletes antihősként elég erős ahhoz, hogy morálisan megkérdőjelezhető tettei után megküzdjön az őt emésztő bűntudatával, de nem volt feltétlenül elég erős ahhoz, hogy némi ildomos empátiát magára szedjen. Eddig. Az igazi küzdelem a rút fejlövések és vériszamos ütésváltások mögött a humánum megértése és elérése érdekében megy végbe Krawczyk filmjében.