„Remélem, hogy kirabol még egy bankot, és akkor jöhet a második rész.”- hangzott el Zach Galifianakis szájából a Jimmy Kimmel talk-showjában adott interjún. Ha a Lángelmék forgatókönyve nem igaz történeten alapult volna, mindenki azt mondaná, hogy túl valószerűtlen.
Az Egyesült Államok történetének második legnagyobb pénzrablásának számított David Scott Ghantt, a Loomis Fargo készpénzkezelő cég dolgozójának akciója 1997-ben. Ghantt a saját munkahelyétől lopott el 17 millió dollárt, majd Mexikóba menekült, miközben bűntársai kijátszották, és nem adtak neki az általa lopott pénzből. A híres történet olyan abszurd helyzetekkel és idióta szereplőkkel van tele, hogy megihlette Hollywood vígjátékkészítőit.
Az eredeti sztorit persze felturbózták néhány hozzáadott poénnal, de a film lényege tényleg megtörtént: Ghantt azért lopta el a 17 milliót, mert szerelmes volt Kelly Campellbe, aki volt gimis társával, Steve Chambersszel szövetkezve manipulálta őt. Chambers annyira óvatlan volt a pénzköltéssel, hogy hamar felhívta magára a figyelmet, főként mert a kirabolt cég környékén vásárolt többek között egy luxusvillát, és mindent készpénzben fizetett.
A Lángelmék című filmhez összegyűjtöttek egy impozáns csokrot a ma fellelhető legjobb amerikai komikusokból. Ghantt szerepében Galifianakist láthatjuk, aki hozza a tőle elvárt szőrös, és kínosan vicces figurát. Bár sokan csak annyit tudnak Galifianakisról, hogy ő a „vicces csávó a Másnaposokból”, azért a tucatvígjátékok mellett olyan zseniális műsorok is köthetőek a nevéhez, mint a Between Two Ferns, amelyben hírességekkel készít a személyiségéhez híven kínos és szórakozató interjúkat.
Owen Wilson alakítja a rablás kiagyalóját, Steve Chamberst, aki bár szeretné magát nagymenőnek képzelni, lényegében minden hibát elkövet, amit egy ilyen bűntény esetén el lehet követni. A többi színész pedig a Saturday Night Live szkeccsműsor állandó szereplőgárdájából került ki: a csaliként használt Kelly Campellt Kristen Wiig, a mennyasszonyt Kate McKinnon, a bérgyilkost Jason Sudeikis, az FBI-ügynököt pedig Leslie Jones alakítja. Ezeket a neveket az amerikaiak már régóta ismerik az SNL-nek köszönhetően, de a műsor mellett egyre több vígjátékban is feltűntek az utóbbi időben (Wiig, McKinnon és Jones legutóbb a Szellemirtókban játszottak együtt).
A Lángelmék igazából teljesen beleilleszkedik a szokásos bugyuta hollywoodi vígjátékok sorába, de azért az igényesebb nézőt is tudja szórakoztatni. Viszonylag kevés a testnedvekkel operáló poén, ám az intelligens humort se vitték túlzásba. Kicsit középpályán mozog a film, a legalpáribb vígjátékokat (Mike és Dave esküvőhöz csajt keres, Nagyfater elszabadul) azért felülmúlja, de nem éri el a dialógusokban és humoros szituációkban egyaránt erős filmeket (A kém, 21 Jump Street - A kopasz osztag). Olyan érzete van a filmnek, mintha a készítők nem igazán tudták volna eldönteni, mit akarnak ezzel a történettel kezdeni. Annyit agyaltak azon, hogy trágár vagy okos humorral töltsék fel a filmet, hogy végül mindkettőből elég kevés került bele, és a játékidő nagy részében be kell érnünk azzal, hogy Galifianakis röhejes frizuráján nevetünk, amely egy ötéves kislányhoz tökéletesen illik, a szőrös színészen viszont olyan nevetséges, hogy minden hajdobálással kiváltja belőlünk a kuncogást. Bíztam benne, hogy ezek a profi komikusok akkor is megmentik a filmet, ha a forgatókönyv gyatra, de azért ők se mindenhatóak. Mégsem lehet igazán haragudni a filmre, hiszen nem botrányosan rossz, még elég sokat is lehet rajta nevetni, csak semmilyensége biztonsági filmkészítésre vall.
Egyébként a film tanulsága eléggé zavarba ejtő: „Elégedetlen vagy az életeddel? Unalmas a munkád? Le akarod nyűgözni a csinos kolléganődet? Kezdj el bűnözni, és minden álmod valóra válik!” A film elején maga Ghantt mondja el, hogy az akciófilmeket hibáztatja azért, mert nem elégedett az életével, hiszen a filmek mindig tele vannak menő arcokkal, akik szétrúgják a rosszfiúk seggét, és megmentik a szép lányt. A valódi és a filmes Ghantt is ezt az életet kereste, amikor úgy döntött, hogy ellop 17 millió dollárt. A film Ghanttet a kezdeti balfékből hőssé avanzsálja, és ehhez nem kell mást tennie, mint elkövetnie az USA történetének legnagyobb pénzrablását. A bűntettel persze börtön is jár, de még ott is hősként ünneplik a sztárt, aki bekerült a tévébe. Talán egy komolytalan vígjátékban sem kéne azt az üzenetet sulykolni, hogy a pénztől és a hírnévtől leszel fontos ember, ezen felül pedig boldoggá is tesz. A Ghantt-sztori – legyen bármilyen komikus – sokkal jobban működött volna, ha a könnyed szórakoztatás mellé belecsempésztek volna némi kritikusabb hangot is.
