A nagysikerű, sorozattá nőtt japán Ringu amerikai remake-jének folytatását a producerek az eredeti rendezőjének, Hideo Nakatának a kezébe adták. A kritikusok lealázták, az Átok (The Grudge) megelőzte, ezzel együtt a második rész bevétele több mint kétszerese az első A kör szolid, 15 millió dolláros nyitányának.
Úgy tűnik, a japán rendező meghívásával sikerült elkerülni a második rész totális bukását. Cserébe viszont nem gyűlnek az utalgatások kompaktul lenyelhető tablettába: van egy kis születésmítosz-előzetes, és szokásos módon hátborzongatóan gyanússá válnak egyes hétköznapi színterek (csapok, lefolyó, a videóról nem is beszélve). Néhol eltéved a néző, hogy a kísértetkislánnyal a szemükben autót támadó animációs szarvascsordán nevessen-e, vagy rettegjen inkább, a magam részéről a műalkotás sokat szidott eredete felől közelítve inkább oda raktam el a dolgot, hogy a szarvasoknak biztos van valami spéci japán értelmük, amit én itt nem ismerek, az idegenséget viszont érthetem a szórakoztatóiparban jól bejáratott japán hightech rokonság-kulturális távolság modellben. Utánanézve, tényleg szent állat volt a szarvas, bár kérdés, hogy ez CGI-példányokra mennyire érvényes.
A mítoszdarabkákhoz ismernünk kell a sztori újabb kacskaringóit: mivel a film rejtélyét már tudjuk, és Samarát is láttuk már kimászni a képcsőből, most egészen más titkok lesznek megcélozva. Nakata igen szép ívvel küldözget a mitikus kérdések felé, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg arról, miért alkalmazták: a legalapabb mindennapi agyműködéssel fogyasztható rettegősmozira, pénzért. Tehát az van, hogy a horrorból ismerős, baljós kisvárosban lakik Rachel undok kisfiával, Aidannal, meglógva az első rész seattle-i cselekményének emlékei elől. Meglepetés, a városkában felbukkan Samara, mint kiderül, a kisfiúra hajt. Sőt egy idő után az is kiderül, hogy már bele is bújt, illetve időszakosan van benne, ilyenkor Aidan testhőmérséklete hihetetlenül lehűl, és kedvesen beszél az anyjával, folyamatosan szeretetet követelve. A plusz csavar az, hogy Rachel az újabb nyomozás során megtalálja Samara anyját egy elmegyógyintézetben.
Kiderül, hogy nagyon sok anya jár hozzá, mind ugyanazzal a problémával, és ő mindenkinek ugyanazt tanácsolja: tegye azt, amire a gyereke kéri – ölje meg. Ezekkel a gyerekekkel ugyanis az van, hogy visszamászott beléjük valaki a holtak országából, ami a vízben van. Azért kéri a gyerek a gyilkosságot, mert ez az egyetlen visszaút. És ezért fél a víztől a gyerekbe bújt kísértet. Ami a legérdekesebb, hogy az egész szöveg finom metaforikájában a kísértés lehetősége valamiképpen az anya bűnéből folyik, mintegy ez a büntetés. És a legtöbb anya nem a gyerekét öli meg, hanem öngyilkos lesz. Ha a szó szoros értelmében értjük ezt, a film tökéletesen új keretbe helyezi magát, és ez a mítosz lesz a fő vonala. Másrészt jelentős horrorhagyomány szól amellett is, hogy mindezt rögtön átvitt értelemben a psziché fortyogásából kivetülő képekként nézzük, az anyaság ambivalens érzéseire, az apa alakjának hiányára jól rá is lehet húzni pszichoanalitikus modelleket.
A történet megoldása az lesz, hogy Rachel emberfölötti áldozatokat vállalva megmenti a fiát, s ebben az is benne van, hogy belefojtja a kádba (engedmény nekünk, érzékeny nézőknek, hogy a kisfiú pár csuklás után magához tér), illetve, hogy a videoképbe utánamászva rácsapja a szeretetet követelő Samarára a kút fedelét: „Nem vagyok a kibaszott anyád!" Marad azért egy kis hátborzongás az anyaság ilyetén megoldása fölött, s ezt nem mulasztja el; a végső hepiend abban csúcsosodik ki, hogy miután Rachel sikeresen kikerült a tévéből, együtt nézik Aidannal a rajzfilmet ugyanott.
Szóval a dolgok nem oldódtak meg, cserébe a mítosz sem lesz kifejtve. A kritikusi lendület esetleg indíthatna arra, hogy az így szertehagyott mozaikokat az értelmezés lehetőségének lássam, és éhesen vessem rá magam például arra a témára, hogy milyen képe van ennek a filmnek arról, hogy hogyan lehet filmet értelmezni, vagyis hogyan válnak a film-a-filmben videó képei a történések elemévé, előrejelzésévé vagy interpretációjává. Azt gyanítom viszont, hogy ennek a filmnek az esetében elég biztosan nincs ott, amit a mozaik mögött kereshetnénk. Csak az van, amit látunk; ahhoz képest nem rossz.
