Vagy Borzasztó boldog. Így is, úgy is fordíthatnánk dánból a Frygtelig lykkelig címet, azonban egyik változat sem akar a film cselekményének, hangulatának és végkifejletének egyetlen jellemzője lenni. A benyomás-koktélból ugyanúgy érvényes rá az idegtépően baljós, nyugtalanítóan izgalmas és hajmeresztően pajkos szószerkezet is. Az idei TIFF egyik ütős, nagykaliberű filmcsík-lírája.
A Karlovy Vary-i filmfesztivál tavaly Kristály Glóbusszal díjazott alkotásában Henrik Ruben Genz rendező biztos kézzel vegyíti a dráma, a bűnügyi film, a thriller és a western műfajának elemeit, ugyanakkor sokat kölcsönöz a felsorolt zsánerek meghatározó filmélményeiből anélkül, hogy az egyes építőkockákról egyértelmű ujjlenyomatot tudnánk venni. A dél-jutlandi mocsárvidék nyomasztó légkörű kisvárosa és annak lakosai a Twin Peaks-i helyszínt és annak buggyant benépesítőit juttatják eszünkbe. Az ide érkező és kezdetben erkölcsileg szilárd lábakon álló rendőr-seriff, Robert a vadnyugati filmekből megszokott magányos és kirekesztett, ebből kifolyólag frusztrált igazságosztónak az észak-európai megfelelője. Az őt tévutakra csábító feleséget és annak erőszakos férjét mintha már láttuk volna Oliver Stone Hajtűkanyarjában. És a kisvárost végül elhagyni képtelen főhős csapdában vergődő karaktere is innen köszönt ránk. A film hangulata a Coen-fivérek összes alkotását idézi. Ezek lennének a nyilvánvaló és mégsem egyértelmű analógiák. A dán vidék ennél sokkal abszurdabb.
Megtörtént események szolgáltatták a történet alapját – hirdetik az első filmkockák, ez azonban nagyon gyorsan kétségessé válik. „Mojn”, így köszöntik egymást a város lakosai, ez egyben jónapot és viszlát. Az exseriff macskája is ezt a szót nyávogja, ha fegyvert fognak rá. Egy kislány nyikorgó babakocsiban sétáltatja plüssállatait a kihalt utcákon valahányszor apja anyja verésébe kezd.
Igazságszolgáltatásban a város lakói nem szorulnak a rend őrére, íratlan törvényeik megsértésekor saját kezűleg szabják ki a büntetést, ám ezt is szabadon értelmezik. Így tűrik meg a feleségverőt, fojtják mocsárba a kokainfüggőt és szótlan nekifeszülésben lehetetlenítik el a seriff munkáját. A szomszéd város rendőrségének említésekor lebeszélik azt, aki a kis közösségtől független erők segítségéért folyamodna. Robert pedig, nem kevésbé erőszakos múltjának lidércnyomása alatt, a jelen eseményeiből úgy veszi ki a részét, hogy végül saját hivatásának célszemélye, bűnöző válik belőle – a városka sanda szemében azonban megváltóvá lép elő. A helyi „elitnek” – orvos, pap, boltos – negyedik kártyapartnerre van szüksége, a háttérből machinálva ők kergetik csapdába a lecsúszó rendőrt. Nyakatekert dramaturgiának tűnik, az északi rendező és csapata azonban pofonegyszerű felépítéssel és gyönyörű képekben tálalja.
A történet egy síkon húzódik, a seriff szemszögéből és állandó jelenlétében. A már megtörténtet Robert helyszínelésével egyszerre ismerjük meg valaki zilált beszámolójából. A közelmúltra tett utalásokkal teletűzdelt párbeszédek hangzanak el, a letűnt személyekről mind az derül ki, hogy a mocsárba süllyedtek. Erőszakosan és „joggal”. A gyakran alulról, ritkán szemből fényképezett arcok az élet értékét elvesztett emberek groteszk, kiismerhetetlen tükre. A kihalt utcákon hátráló kamerát a megszokottól eltérő események tántorítják el a beközelítéstől és teszik egyben titoktartóvá. A kamera amúgy nem mozog sokat, rendszerint statikus, azonban a folyton változó szemszögek bevágásával még az egy- vagy kétszereplős jelenetek összképe is jótékonyan gazdagodik. A film tömött képi világát – mintegy kontrasztként – felerősíti a mocsaras tájról lopott felvételek beszúrása, vagy a kiürült arcok szikár közelképeinek felvillantása, vagy a mindeközben és az üresen kongó utcákon végigsöprő szél nyomában felcsendülő, klasszikus gitár húrjainak pengetéséből fakadó telt hangzás.
A mocsár metaforája nagyon is emberi alakot ölt a film végére. Robertet beszippantja, legyűri, de egyben lemossa bűneit és megváltja őt. Mielőtt azonban mindez bekövetkezne, derülhetünk egy jót az északi emberek huncutságán, példátlan életművészetén és az őket filmre varázsoló rendező kiváló eszköztárán. Hiába címkézzük: lett légyen neonoir, posztmodern western, krimibohózat vagy csak egy elmosódott mocsári thriller, a film végeredményben az marad, ami benne utánozhatatlanul egyedi: egy vérbeli skandináv moziélmény és a rá jellemző abszurd slamasztika.
