Azt, ami Nicole Holofcener új filmjében történik, cinikusan akár ártalmatlannak, tétnélkülinek is lehetne nevezni. Az a kifejezetten mély érzelmi és morális lavina viszont, ami elsodorja a főszereplőket, érdekesebb, mint amilyennek tűnik.
Azok, akik ismerik a mindig nagyszerű Nicole Holofcener mindig nagyszerű filmjeit, valószínűleg felkapták a fejüket legújabb remekének címe hallatán. You Hurt My Feelings: megbántottad az érzéseimet. Oké, a filmben valóban – és hangsúlyosan: véletlenül – megbántanak bizonyos érzéseket. Pont úgy, ahogy Holofcener szinte mindegyik filmjében. Olyan ez a cím, mintha nem is csak a film címe lenne, hanem Holofcener önéletrajzáé is.
A szerző – Holofcener filmszakos értelemben véve tényleg szerző – 1996-os bájos bemutatkozásában egy félfüllel elcsípett mocskos vicc égetett fel egy párkapcsolatot, a kvázi-klasszikus Walking and Talking után 5 évvel megjelent csodás Lovely and Amazingben egy szélsőséges – és azonnal megbánt – őszinteségi fogadalom dönti romba a romantikát, míg a fenti történeteket átjáró masszív bűntudat életmű-szervező motívuma más formában (a kőgazdag neurotikus manhattaniek szatirikus kritikájaként) visszatér a 2010-es Adni jóban (Please Give) és a 2013-as lenyűgöző Exek és szeretőkben (Enough Said) is, amelynek főszereplője is – Julia Louis-Dreyfus, nemzeti kincs – olyan dolgot hall meg, amit nem kellene meghallania. Aztán eltelt 10 év, 2023-ban pedig Julia Louis-Dreyfus újra olyan dolgot hall meg, amit nem kellene meghallania. Amik megbántják az érzéseit. Magyarán Holofcener visszatért. Jó, közben egy rakás sorozatban dolgozott íróként-rendezőként, de ezeket most hagyjuk, valamiből ki kellett fizetni a rezsit.
Mindent Eváról – Nicole Holofcener: Enough Said / Exek és szeretők
Az Adni jó után három évvel új mozifilmmel jelentkező Nicole Holofcener mindig is szerette saját korához igazítani a történeteit, és ezúttal úgy tűnik, meg is találta a tökéletes egyensúlyt. Legújabb munkáját a kritika és a nézők is szeretik, és valóban jó lesz majd visszagondolni rá a karácsonyi romkom-dömping során. De minden előnye ellenére az Exek és szeretők ugyanúgy futószalagon készült – csak egy másik gyártósoron.
A You Hurt My Feelings viszont százszázalékos Holofcener. Nem az a lényeg, hogy jobb vagy rosszabb a korábbi munkáinál, hanem az, hogy szerencsére olyan, mint azok: megindítóan őszinte, baromira igazi, minden szavában hiteles, átélhető-átérezhető, visszafogott és csendes és könnyed és mégis kirobbanóan bölcs, empatikus film. Nem mellesleg tökre vicces. Mindezt ráadásul nagyzolás és képmutató villantások nélkül teszi, pőrén és lazán. A kelleténél talán lazábban is, az operatőri munka és a vágás is kissé jellegtelen, esetlen és kócos, de valahogy azért csak túléljük.
Azt, ami Holofcener filmjében történik, cinikusan akár ártalmatlannak, tétnélkülinek is lehetne nevezni. Magát a történetet is csak úgy – olyan kelletlenül és kellemetlen szájízzel – lehet vázolni, mintha az ember egy sokadik sokadrangú egynyári romantikus komédiáról értekezne. Mert hát Bethnek (hadd ne kelljen ódákat zengeni arról, hogy Louis-Dreyfus mennyire mindeható) látszólag mindene megvan, élete irigylendő: sikeres író, aki sikeresen tanítja is az írást, testvére haláli pofa (tűnjön már fel másnak is, hogy Michaela Watkinsszal minden jobb), szerető férje menő pszichológus (Tobias Menzies végre komolytalan), jófej fiuk (Owen Teague) épp befejezi első regényét, és így tovább a tökéletesség felé. De nyilván – hohó! – nem úgy van ám az.
A You Hurt My Feelings minden fontos karaktere egy kicsit béna, egy kicsit elcseszett, elesett, fáradt, önbizalomhiányos és szorong. De csak egy kicsit. Ahogy mi is. Semmi vastag dráma, semmi terhelő súly. Aztán jön a világégés, a kataklizma: az új regényén évek óta dolgozó Beth meghallja, ahogy élete párja – aki a mű megannyi változatát olvasta és azokat kötelezően meg is dicsérte – sugdosva arról beszél, hogy a nagyreményű alkotás bizony közel sem olyan jó. Ennyi. Ennyi a konfliktus. Fing, gondolhatnánk. Az a kifejezetten mély érzelmi és morális lavina viszont, ami ezután elsodorja a párt és a körülöttük lévőket, komolyabb és érdekesebb, mint amilyennek tűnik. Azért, mert Holofcener megint annyira hétköznapi és egyszerű témát boncolgat, amivel mindannyian tisztában vagyunk, mindannyian ismerünk.
Azzal, hogy Don Beth háta mögött fikázta le a könyvet, valamit mintha végérvényesen elrontott volna. Igazi, tőről metszett árulás ez, amelynek köszönhetően egy évtizedek óta működőképes kapcsolat inog meg alapjaiban. Elvégre ha Don kamuzott a könyvről, akkor vajon miről kamuzott még? Holofcener azonban nem áll meg itt. Ahogy Beth egyre elkeseredettebben próbálja feldolgozni a házastársi hátbaszúrást, az abban rejlő etikai zsákutcák egyre jobban elzárják a valóságtól. Ahogy egy bárban egy fiatal művészpárt kérdezget arról, hogy mit gondolnak egymás alkotásairól, és ahogy kérdéseivel akaratlanul bombát robbant, az fergeteges. Fergeteges, de szomorú is.
A lejtőn ezerrel és ész nélkül leszáguldó Beth ugyanis rádöbben, hogy igen, lehet, hogy nem olyan jó a könyve, mint hiszi (szerkesztője sincs elragadtatva), sőt, lehet, hogy az első könyve sem volt olyan jó (tanítványai nem is olvasták). Egy csőd, egy hazugság lenne az élete? Ha eddigi munkássága szart sem ér, akkor mégis ki ő, hogy büszkén okítson másokat, ki ő, hogy az írói vénáját próbálgató fia elé frusztráló elvárásokat támasszon? Ha pedig férjének igaza van, hogyan fognak ebből a tragikus – bizony, az – bizalomvesztésből kilábalni? Mert valahogy ki kell, egy ilyen apró hazugság nem mészárolhat le egy kapcsolatot.
Nyugi, megoldják. Lehetne ez spoiler, de Holofcener parádés párbeszédeiből (ki kell emelni a krumplisaláta alufóliába csomagolásával kapcsolatos zseniális jelenetet), a film zsírmentes hangvételéből és levegősségéből az első pillanattól fogva evidens lesz: nincs helye itt búbánatnak. Az ugyanakkor kevésbé egyértelmű, hogy a You Hurt My Feelings nem feltétlenül – nem csak és nem főként – Don kegyes, jószándékú csúsztatásáról és a nyomában érkező frászról szól. Holofcener a véletlen hallgatózáson és a féltve őrzött igazság elköpésén keresztül a figyelemről beszél. A figyelemről, amit saját magunkra, és a figyelemről, amit másokra fordítunk. A figyelem hiányáról és a figyelem szükségességéről.
Beth nem veszi észre, nem érti meg, hogy Don nem akart ártani. A minél kevesebb súrlódás elvét követő Don – tegye fel a kezét, aki nem csinálta még ezt – nem veszi észre, hogy őszintébbnek kellett volna lennie, noha abból kisebb baj lett volna. Beth nem veszi észre, hogy megfojtja fiát. Beth és Don kínos évfordulós ajándékosztása azért kínos, mert nem csak most, hanem régebben sem hallgattak kellőképp egymásra. Beth lakberendezőként dolgozó tesója egy percig sem figyel válogatós, gazdag ügyfelére, ahogy kreatív ösztöneire sem. Don már-már túl későn veszi észre, hogy valójában nem is olyan jó agyturkász: nem figyel pácienseire, összekeveri őket, tisztességes tanácsot is alig ad nekik és – akárcsak Beth – kénytelen véletlenül meghallani, ahogy a munkáját szapulják (a film legviccesebb jelenetei simán ezek).
Holofcener főszereplőinek mulattató nyomorán keresztül a gondoskodás, a törődés, az odafigyelés elengedhetetlenségéről beszél. Arról, hogy beszéljünk egymással, és valóban, komolyan, igazán beszéljünk egymással. Ha mindez adott, akkor nincs szükség hazugságokra. Legalábbis olyan hazugságokra, amikbe majdhogynem belehal egy házasság. Ennél többet nem kell várni Holofcener filmjétől, és ez így van rendjén.
