A vadon szava című klasszikus idei filmadaptációja egy kedves és szórakoztató családi mozi lehetett volna ösztönökről, tiszteletről, a természet és az állatok szeretetéről, alkalmat adva a szülőknek néhány „azok a régi szép idők”-típusú mondat elpufogtatására a maradék popcorn mellett. Nosztalgikus időutazás helyett azonban egy Hallmark-kalandfilmek esztétikáját idéző giccsözön zúdul a néző nyakába, melynek során két óráig bámulhatja, ahogy különböző színészek erősen mesterkélt díszletek között egy gigantikus CGI-kutya után szaladgálnak, minden lehetőséget megragadva egy-két jól bevált életbölcsesség megosztására. Jack London mindeközben forog a sírjában, az adaptációból teljesen kihagyott őslakos indiánokkal, és mindenféle sötét északi fickókkal együtt.
A 19. századi történet középpontjában Buck áll, aki fegyelmezetlen, elkényeztetett déli kutyából szánhúzó falkavezérré válik a fagyos északon, megtapasztalja a munka okozta szenvedést és eufóriát, találkozik az emberek jóságával és gyarlóságával, majd sok viszontagság árán otthonra talál a vadonban, a farkasok között. Ezen cselekményleírás alapján A vadon szava egy igazán Disney-kompatibilis anyagnak tűnik, de a regény ennél sokkal árnyaltabb és vadabb képet rajzol az észak agresszív világáról, az aranyásók vérre menő harcáról, és az emberi kapzsiságról. Chris Sanders élőszereplős debütjének mégis sikerült a stúdió mai igényeire konvertálnia Buck kutya történetét, kiemelve a gyerekbarát motívumokat és értékeket, lefestve az amerikai érintetlen vadon idilli képét.
A kaland átélését és a filmélményben való elmerülést több tényező is ellehetetleníti. Buck előtörténete, majd elrablását követő szánhúzó karrierje egy klasszikus hollywoodi narratívát követő film-a-filmben, minek lezárása után nehezen vesszük fel a második rész tempóját. Mire végre képbe kerül a már többször is felbukkant (nem) aranyásó Thornton (Harrison Ford), és kezdetét veszi kettejük barátságának története, a néző már át lett vonszolva minden megélhető érzésen a film első felében. Ezen a Ford életművében klasszikusnak számító szűkszavú, tramumatizált, de belül még mindig érzőszívű karakter sem javít túl sokat, ahogyan a film többi egydimenziós nem-kutya szereplője sem.
Azonban nem a narratíva átgondolatlan struktúrája akasztja ki folyton a bennünk dolgozó realizmus-mutatót, hanem a kutya CGI-karokkal megrajzolt alakja és a végsőkig stilizált, már-már amatőrnek ható látványvilág. Sanders filmjében csak animációs keretek közt működő jelenetek helyeződnek át élőszereplős kontextusba, a mesterséges naplementében úszó eredményről pedig néha nehéz eldönteni, hogy csak bizarr, vagy egyenesen gagyi. Buck morálisabb és empatikusabb, mint szinte mindenki a filmben, gyakran jobban érti a körülötte lévő embereket, mint ők saját magukat. Ezzel nem is lenne baj, mert ez tulajdonképpen mind igaz a kutyákra, de amíg egy whiskysüveget ember kezéből kivevő kutya animációban vicces, addig élőszereplőkkel és motion capture-kutyával hitelét veszti. Mindeközben érezhető az a görcsös alkotói szándék, hogy Buck olvadjon bele az őt körülvevő valóságba, de általa még művibbnek, stilizáltnak hat az egyébként sem túl hiteles diegetikus világ.
Chris Sanders rendező neve ismerősen csenghet elkötelezett Disney-rajongóknak, hiszen élőszereplős debütje előtt olyan fontos 3D-animációs filmek társrendezője/írója volt, mint a Lilo és Stitch, a Croodék, vagy a nagysikerű Így neveld a sárkányodat. Jack London örökzöld és mélységgel teli történetét mégis felszínes és kivételesen didaktikus forgatókönyvvé adaptálta. Úgyhogy A vadon hívó szava helyett ajánlott elővenni egy jól bevált Disney-klasszikust, remekül szórakozni rajta, és lehetőleg nem gondolni arra, hogy vannak (és lesznek még) élőszereplős Disney-filmek a világon.
