Mintha mi sem történt volna: a pandémia miatt tavaly két hónap késéssel, nagyrészt online megszervezett, furcsa Oscar-gála után idén minden visszatérni látszik a régi kerékvágásba.
A legjobb külföldi film Oscar-díjáért ezúttal 2021. január 1-je és december 31-e között, a nevező országban bemutatott alkotások indulhattak. A nevezési határidő 2021. november 1-je volt, ezúttal 92 ország küldött be érvényes nevezést (eggyel kevesebb, mint 2021-ben és öttel kevesebb, mint 2020-ban).
A 15 tételes rövidlistát december 21-én tették közzé – tíz európai alkotás maradt versenyben –, ez a lista pedig szokás szerint ötre fog szűkülni: a jelöléseket 2022. február 8-án jelentik be. Az amerikai filmakadémia március 27-én szervezi meg 97. díjátadót, a gála hagyományos formájában (ha a delták, omikronok vagy deltakronok közbe nem szólnak).
Tavalyhoz hasonlóan idén is összegyűjtöttük az Európából Oscarra nevezett filmeket (szürke háttéren a shortlistes alkotások). Íme:
Albánia – Jonid Jorgji: Two Lions Heading to Venice
Az albánok idén egy egyszerre szórakoztató, elgondolkodtató és önreflexív road movie-ért szurkolhattak. A filmben két, hatvanas éveiben járó filmes, rendező és operatőr indul filmjük velencei bemutatójára autóval, bár a fesztivál repülőjegyet is biztosítana számukra. Útközben találkoznak két pornószínésznővel, akik miatt utazásuk igazi célja is megváltozik. Bár már tudjuk, hogy a „két oroszlán” mégsem jut el a márciusi gálára, méltán felkerülhet idei „Megnézni!” listánkra.
A szarajevói fesztivál fődíjával elismert film főszereplője egy homoszexuális férfi, aki a második világháború utáni Németországban újra és újra börtönbe kerül a hírhedt 175-ös paragrafus alapján. Ha az alkotás a következő szűrőn is fent maradt volna, akár ez lehetett volna – Götz Spielmann Revansa és Wolfgang Glück ’38-a után – a harmadik Oscar-jelölt, vagy éppen – a Haneke-féle Szerelem és a Stefan Ruzowitsky rendezte Pénzhamisítók után – a harmadik Oscar-díjas osztrák film.
Felkavaró és megrázó film érkezett idén a mezőnybe Belgiumból: egy hét éves kislányt sokkolja, hogy testvére bullying áldozata, de a fiú megtiltja neki, hogy segítséget kérjen a szüleiktől. Norában összecsap a titoktartásra kötelező hűség és a segíteni akarás, a felnőttek szavai, a saját indulatai, és próbálja ebben a káoszban megtalálni a saját helyét és a legjobb megoldást. Zseniális gyerekszereplők, aktuális történet, erős tálalás – ez lenne minden idők első belga Oscar-díjas filmje?
Bosznia-Hercegovina – Igor Drljača: Tabija / The White Fortress
A délszláv háború utáni Szarajevóban játszódó Rómeó és Júlia történetnek ígérkezik ez a Berlinalén debütált dráma. Szegénység, múltbeli tragédiák és a jelen nehézségei, kamaszszerelem, kötelességtudat, álmok, képi szimbólumok egész sora – a szarajevói rendező összetett, thrillerbe hajló felnövéstörténetet rajzolt, ha nem is járt akkora sikerrel, mint honfitársa, Jasmila Žbanić, aki Quo Vadis, Aida? című filmjével tavaly az Oscar-jelölésig jutott.
Bulgária – Ivaylo Hristov: Strah / Fear
Bulgária 31. alkalommal indított saját filmet a legértékesebb hollywoodi szobrocskáért, ám annak ezúttal sem sikerült a jelölésekig eljutnia. Kár, mert Hristov témájában aktuális, a neten fellelhető stillek alapján szépen fényképezett drámát írt és rendezett: főszereplője egy özvegyasszony, aki a bulgár–török határ mellett él, és naponta szembesül a határon átszökdöső menekültek jelenlétével. Amikor pedig egy nap egy afrikai férfival hozza össze a sors, az élete teljesen megváltozik.
Csehország – David Ondříček: Zátopek
Sportfilm, életrajzi film, kosztümös társadalmi dráma egyben: egy ausztrál futó 1968 őszén Csehországba érkezik, hogy a legendás Emil Zátopek segítségét kérje karrierje legnagyobb akadályának a leküzdéséhez. A legenda és a hétköznapok embere között azonban nem feszülhetne ennél nagyobb különbség – a film egy mítoszt dekonstruál, miközben az ábrázolt korszak társadalmi és politikai viszonyait is felvillantja, ebben a mezőnyben azonban túl gyengének bizonyult, akárcsak tavaly Agnieszka Holland Sarlatánja.
Ebben a kategóriában ritkán indul animációs technikával készült alkotás, először – és egyelőre utoljára – az Izraelt képviselő Libanoni keringő (Waltz With Bashir) jutott el a jelölésig 2009-ben, a Menekülés ráadásul dokumentumfilm is. Főszereplője egy afgán menekült, Amin, aki házasodni készül, és ekkor beszél először rég eltemetett múltjáról. „A Flee nyomasztó és ötletes történet egy menekültről és az ő utazásáról. Arról a hatalmas árról, amit az ő helyzetében levő embereknek nap mint nap meg kell fizetniük, még egy biztonságos mennyországban is – indokolta a nevezést a Dán Filmintézet. – A film finoman egyensúlyoz az animáció, a zene és az élőszereplős jelenetek használata között, és Amin Európába vezető útja során a rettenet és a cinizmus valódi érzését sugallja felénk – ugyanakkor a történet nem mellőzi a szépséget, a humort és a reményt. Így válik a Menekülés társadalmi és egzisztenciális mélységeket megmutató, szokatlanul árnyalt filmmé.” Az Annecyban debütált alkotás akár duplázhat is: ez lenne az első alkalom, amikor két egymás utáni évben nyer dán film: tavaly a mondhatni minden létező nemzetközi és hazai mezőnyben tarolt Még egy kört mindenkinek (Druk / Another Round, r. Thomas Winterberg) szerezte meg a legjobb külföldi film Oscar-díját.
Egyesült Királyság – Chloe Fairweather: Dying to Divorce
Újabb dokumentumfilm a mezőnyben, ezúttal egy elsőfilmes rendezőtől, végzetesen fontos társadalmi problémáról. Szereplői török asszonyok, akik a szó szoros értelmében szinte belehaltak már a házasságukba, és a törvényszéken küzdenek a válásért, életük újabb kockáztatásával. A film bepillantást enged egy olyan társadalomba, ahol a nők elleni elnyomás a legfelsőbb hatalmi szintről engedélyezett, s ahol a nők kétharmada tapasztalt már családon belüli erőszakot.
Észak-Macedónia – Dina Duma: Sestri / Sisterhood
Ez lehet a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :) macedón megfelelője, legalábbis két tinilány küzd benne a kamaszkor kihívásaival, szerelemmel, féltékenységgel, online szívatással és főképp annak tragikus következményeivel. Bár témafelvetése fontos, és a film futott néhány sikeres nemzetközi fesztiválkört, mindez kevésnek bizonyult: nem ez lett a harmadik macedón film, amelyik eljut az Oscar-jelölésig…
Észtország – Peeter Simm: Vee peal / On the Water
Andress egy kis, tóparti faluban éldegél nagyszüleivel a szovjet fennhatóság alatti Észtországban, egész pontosan 1982-ben. Az iskolában szívatják, a nagyapjától olykor kap egy fülest, s Andress akkor a legboldogabb, amikor a tó jegén halászhat. Vagy amikor egy szép, szőke kislány rámosolyog… Hangulatos, csupa mosoly film az észt közelmúltról, ami talán nem is sokban különbözik a mi, 40 évvel ezelőtti világunktól.
A rövidlistára felkerült finn filmben „nincsenek sztárok, csak egy fiatal finn lány, aki beleszeret egy moszkvai egyetemi oktatóba, aki arra biztatja, menjen északra, Murmanszkba felkutatni a gyökereit – írtuk a cannes-i premier után. – A vonaton egy kellemetlen fiatalemberrel kerül egy kupéba. Kuosmanen aprólékosan dokumentálja a hosszú vonatutat és annak kitérőit, bemutatva, hogy miként köt mégis barátságot a két fiatal és miként élik meg közösen az utazás viszontagságait.” Kuosmanen végül hazavitte a zsűri nagydíját, most pedig lehet neki szurkolni egy hollywoodi szobrocskáért.
Franciaország – Julia Ducournau: Titane
„...a Titán az idei Cannes legtökösebb filmje volt, ami alaposan odavág a közönségnek és simán kenterbe veri a műfaj jeles férfi rendezőinek alkotásait. Ha azonban csak puszta nézősokkolás lenne, a Titán sosem szólt volna ekkorát” – írtuk a filmről annak ősbemutatója után (Váró Kata Anna teljes okfejtése elérhető itt). A testhorror rendezőjének ezúttal nem sikerült a francia film legnagyobbjai közé bekerülnie: országa eddig 9 szobrocskát nyert Jacques Tatinak, Marcel Camus-nek, Serge Bourgouignonnak, Claude Lelouche-nak, Luis Buñuelnek, François Truffaut-nak, Moshé Mizrahinak, Bertrand Blier-nek és Régis Wargnier-nek köszönhetően, az életműdíjakat, rövidlistákat és jelöléseket nem is számolva.
Grúzia – Levan Koguashvili: Brighton 4th
Egy grúz Amerikában – foglalhatnánk össze a Brighton 4th történetét néhány népszerű közönségfilm címét idézve, csakhogy ez egy amazoknál sokkal súlyosabb, keserédes dráma az apai szeretetről és önfeláldozásról, Kelet-Európa és Amerika találkozásáról. Egy hajdani birkózó érkezik az Egyesült Államokba, hogy szerencsejátékok miatt eladósodott fián segítsen. Jó lenne ezt a filmet a hazai mozikban is látni…
Görögország – Georgisz Grigorakisz: Digger
Western és családi dráma egy apáról és tékozló fiáról, egy elsőfilmes görög rendezőtől. Az északi hegyekben magányosan élő férfi évek óta küzd a környezetét tönkretevő bányamonstrum ellen, a legnagyobb ellenséggel mégis a saját házában kell találkoznia: húsz év után váratlanul hazatér a fia. A Dávid-Góliát küzdelem és a vele párhuzamosan zajló magánéleti küzdelem Grigorakisz alkotását az Oscar-nevezésig emelte ki a tavaly készült görög filmek közül.
Hollandia – Shariff Korver: Do Not Hesitate
Az idei holland nevezés igazi multikulturális alkotásnak mondható: a venezuelai rendező holland–görög koprodukcióban készült háborús thrillere angol, holland és arab nyelven beszél. A történet ugyanis három fiatal katonáról szól: valahol a Közel-Keleten vonulnak egy konvojjal, amikor elromlik az egyik, katonai felszerelésekkel megrakott jármű. Társaik visszavonulnak a bázisra, őket pedig hátrahagyják, hogy őrizzék az autót, amíg a segítség meg nem érkezik. Éjszaka egyikük mozgolódást hall a közeli bokorból, bepánikol és lő, lopakodó ellenség helyett azonban egy rucát talál el, amelyiknek a gazdája reggel jelentkezik és kárpótlást követel: egy kisfiú áll eléjük férfias határozottsággal. Bár a film pozitív kritikai visszhangra lelt, tudjuk már, hogy nem ez lesz Hollandia következő (negyedik) Oscar-díjasa.
Horvátország – Danilo Šerbedžija: Tereza37
Tereza nőgyógyásza csak viccből mondja, hogy talán más férfival kellene próbálkoznia, hogy terhes maradjon és ne is veszítse el a babát – Tereza azonban már túl sok, monoton hétköznapokkal elfojtott tragédián van túl... Šerbedžija filmjének forgatókönyvét maga a címszerepet is játszó Lana Barić írta. Az érzékeny női dráma Horvátország 31. Oscar-nevezése, és az előzőekhez hasonlóan ez sem jutott díjközelbe.
Írország – Seán Breathnach: Foscadh
„Olykor a menedék hozza el a vihart” – hangzik a film sejtelmes tagline-ja. Rendezője második nagyjátékfilmjével futott neki az Oscar-hajszának (egy egészestés horror és több rövidfilm van még a tarsolyában). A regényadaptáció története a félelmetes szépségű ír vidéken játszódik, ahol egy magányos férfi rájön, hogy birtoka igen értékes. A tavalyi történelmi dráma után idén ennek a romantikus filmnek drukkolhattak az írek.
Izland különös hangulatú, horrorba hajló, misztikus filmdrámát indított idén a versenyben: a filmben egy félig ember, félig bárány újszülöttet vesz magához egy házaspár, a jövevény érkezése azonban nem várt lavinát indít el az ijesztő szépségű izlandi vidéken. Az izlandi–svéd–lengyel koprodukció merész sokoldalúságáról itt írtunk. Vajon ez lesz az első film, amely a mindössze 350 000 lakosú szigetországnak Oscar-díjat hoz? (Korábban 41 alkalommal neveztek, a Friðrik Þór Friðriksson rendezte A természet gyermekei / Börn náttúrunnar jelölést, Baltasar Kormákur Dermesztő mélysége / Djúpið pedig szintén rövidlistás helyezést kapott.)
Elsőfilm a shortlisten: Basholi saját forgatókönyvét rendezte vászonra svájci–macedón–koszovói–albán koprodukcióban. Főszereplője egy koszovói özvegyasszony, aki a délszláv háborúk idején vesztette el a férjét, és aki a film jelenében megpróbál talpra állni. Sofőrvizsgázik, saját vállalkozást indít, és igyekszik gondoskodni gyerekei jövőjéről, csakhogy a patriarchiális társadalom, amiben él, nem nagyon támogatja igyekezetét. Az alkotás tucatnyi fesztiválon nyert díjat, külön díjazták főszereplője, Yllka Gashi alakítását is. A Méhkas történelmet írhat: ez lehet az első Oscar-díjas koszovói produkció.
Lengyelország – Jan P. Matuszyński: Nem hagytak nyomokat / Zeby nie bylo sladów / Leave No Traces
A lengyel film fiatal generációjának egyik fenegyereke Az utolsó családdal már felhívta magára a figyelmet, második nagyjátékfilmje pedig az Oscar előszobájába repítette. „A Nem hagytak nyomokat a 80-as évek egyik legmeghatározóbb lengyel közéleti eseményét dolgozza fel, melynek hatása máig megkérdőjelezhetetlen a társadalomban. Részben témája súlyának is köszönhető az az 5 éves kimaradás, amit a rendező és csapata levéltárakban, interjúk készítésével és nyomozóirodát megszégyenítő kutatómunkával töltött. Na meg persze karanténban és Covid-okozta kellemetlenségek közepette. Az eredmény pedig egy dokurealista korrekonstrukció, egy 160 perces politikai és társadalmi hullámvasút, tele ármánnyal, manipulációval és drámával” – a film jelentőségéről itt írtunk részletesebben.
Lettország – Dace Puce: Bedre / The Pit
A lettek 13. Oscar-nevezettje Dace Puce első mozija (vagy a második, mert a 39 éves rendezőnő két játékfilmet mutatott be 2020-ban). A nyolc kategóriában is Lett Filmdíjra jelölt dráma hőse egy kisfiú, aki móresre tanítja az elhunyt apjára gúnyos megjegyzéseket tevő szomszéd lányt, ami miatt magának is meggyűlik a baja a felnőttekkel: erőszakosnak és elmebetegnek bélyegzik, s alig van közöttük olyan, aki felismeri különleges tehetségét.
Litvánia – Giedre Žickyte: Suolis / The Jump
1970 novemberében egy elkeseredett litván tengerész megpróbál disszidálni a Szovjetunióból, és sikerül is átszöknie egy amerikai hadihajóra. A szovjetek lopással vádolják, az amerikaiak épp kommunikációs holtpontban vannak, nem tudják, mit kezdjenek a szökevénnyel, míg végül visszatessékelik a szovjet hajóra. Simas Kudirka igaz története akkora vihart kavart, hogy az amerikai partiőrség megváltoztatta a menekültügyi politikáját. Az amerikai partiőrség szégyennapjaként emlegetett esetről 1978-ban készült már játékfilm Alan Arkin főszereplésével – most a litván nézőpont kapott egészestés dokumentumfilmes formát.
Luxemburg – Donato Rotunno: Io sto bene
Antonio életét olasz hazájától távol élte le. Útja kereszteződik a Leóéval, egy fiatal olasz művészével, aki épp külföldön próbálja megvalósítani az álmait. Az öregedő férfi és a fiatal nő sorsa egymásban tükröződik, mélyen eltemetett emlékek kelnek életre, és teremtenek békésebb jövendőt mindkettejük számára. Az olasz színészlegenda Renato Carpentierivel a főszerepben Luxemburg tizenhetedszer is nekivágott az Oscar-versenynek – tudjuk már, hogy a törpeállam most sem fog szobrocskát nyerni.
Magyarország – Bergendy Péter: Post Mortem
Mióta kiderült, hogy nem került fel a rövidlistára, kevés szó esik a Post Mortemről. Rendezője „a viktoriánus korból eredő halottfotózás ma már bizarrnak ható, de a korszakban természetes aktusa köré kanyarít kísértethistóriát, mozgósítva az első világháború és a spanyolnátha sújtotta, kihalt magyar falvak szintén ritkán ábrázolt világát” – foglaltuk össze a film erényeit októberi bemutatója után. Bár itthon vegyes kritikai visszhangot kapott, az alkotás horrorként kétségtelenül ritka a magyar filmműfaji palettán, így Magyarország hivatalos Oscar-nevezettjei között is különleges marad.
Málta – Alex Camilleri: Luzzu
A kis Földközi-tengeri szigetállam gyakran biztosít forgatási helyszínt nemzetközi (szuper)produkcióknak, de maga ritka vendég az Oscar-gálákon: olyannyira ritka, hogy idén második alkalommal indított saját gyártású filmet a versenyben (2014-ben volt a „premier”, a Rebecca Cremona rendezte, szintén ékes máltai nyelven beszélő Simshar formájában). A másfél órás társadalmi dráma nemrég debütált a Sundance-en; egy fiatal halász mindent kockára tesz benne azért, hogy feleségét és újszülött kisfiukat eltartsa: a hagyományos halászmesterségből egyre nehezebb megélni, úgyhogy kénytelen a feketepiacon szerencsét próbálni. A film erős kritikát fogalmaz meg a hagyományos mesterségeket ellehetetlenítő globalizált európai gazdasággal szemben.
Montenegró – Ivan Bakrač: Poslije zime / After the Winter
A film öt szereplője gyerekkoruk óta ismeri egymást: egy kis, montenegrói faluban barátkoztak össze, s innen szóródtak szét az egykori Jugoszlávia legkülönbözőbb szegleteibe. Ivan Bakrač elsőfilmje Karlovy Varyban versenyzett – reméljük, valamelyik közelebbi filmfesztivál műsorra tűzi még.
„Németország idei Oscar-nevezése egy androiddal való párkapcsolat lehetőségéről szól, de ne gondoljunk asimovi vagy westworldi ihletésű sci-fire: ez a fim inkább egy lightosan filozofikus romkom (robokom!), a Jonze-féle A nő (Her) antitézise vagy inkább komplementere” – írtuk január elején a filmről. És lehet szurkolni: Maria Schrader legújabb filmje felkerült a rövidlistára, úgyhogy akár nyerhet is A bádogdobhoz, a Hontalanul Afrikában-hoz vagy A mások életéhez hasonlóan, vagy ez lehet a 18. Oscar-jelölt német film.
„Joachim Trier saját szavai szerint olyanok számára szeretett volna romkomot rendezni, akik utálják a romkomokat. Így született meg A világ legrosszabb embere, amelynek vázára Hollywoodban (és a világ számos egyéb pontján is) könnyedén egy hagyományos romantikus vígjáték épült volna egy két pasi között őrlődő, a helyét kereső, folyton munkát váltó, szabadelvű lányról, aki felett ott lebeg a felelősségvállalás, az idősebbé válás és az útkeresés fenyegető terhe. A világ legrosszabb embere azonban a megszokottnál sokkal nyersebb, tabusértésektől sem mentes film, amely idealizálás nélkül beszél a szerelemről mint olyanról – meg persze egy fiatal nő életének egyéb hullámhegyeiről és -völgyeiről” – teljes kritikánk a filmről elérhető itt. Vajon az amerikai filmakadémia nem csak hollywoodi szavazói fogják-e szeretni Joachim Trier filmjét annyira, hogy ez legyen Norvégia hatodik Oscar-jelölt filmje?
Az olasz rendező alkotása fiktív önéletrajz, amely „groteszk és obszcén keresztmetszetét mutatja az olasz valóságnak, hogy a hangvételben drasztikusan elütő második részében már egy melankolikus rendezői útkereséssé váljon, miközben egyfajta terápiaként is funkcionál. Sorrentino ugyanis felnövésfilmnek álcázva dolgozta fel a szülei elvesztését”. (Teljes kritikánk itt olvasható.) Sorrentino pontosan tudja, mi a dörgés Oscar-téren: 2010-ben sminkkategóriában kapott jelölést Il Divo című filmje, 2016-ban pedig az Ifjúságot jelölték eredeti filmdal kategóriában. Oscar-szempontból karrierje eddigi csúcspontját kétségtelenül A nagy szépség jelenti, amely 2014-ben elvitte a legjobb idegen nyelvű filmnek szánt elismerést – talán idén sikerül dupláznia.
Oroszország – Kira Kovalenko: Razzhimaya kulaki / Unclenching the Fists
Kira Kovalenko elsőként egy Un Certain Regard-díjjal hívta fel magára és filmjére a nemzetközi figyelmet, de az otthoni filmkritikusok is Elefánt-díjukra jelölték három kategóriában. A második filmjét jegyző orosz rendező egy imádott és megvetett családja ellen küszködő fiatal nőről készített filmet, amelynek hátterében egy észak-oszétiai hajdani bányászváros sivár kilátástalansága áll. Ez a film az oroszok 29. Oscar-nevezése, de nem ez nyeri a második szobrocskát Nyikita Mihalkov és a Csalóka napfény 1995-ös sikere után…
Örményország – Nora Martirosyan: Si le vent tombe / Should the Wind Drop
Örményország is egy női rendező elsőfilmjét indította a versenyben. A francia–örmény–belga koprodukcióban készült alkotás Hegyi-Karabahban és Azerbajdzsánban forgott, hátterében megjelenik az azeri–örmény konfliktus, mégsem háborús film ez: egy férfi és egy gyerek különös barátságáról szól. A nemzetközi könyvvizsgáló Franciországból érkezik a Kaukázusba, hogy ellenőrizze, újraindulhat-e a frissen kikiáltott köztársaság repülőtere – a gyerek a reptér környékén csavarog, a saját kis üzletét bonyolítja. A film premierje Cannes-ban volt, és ez Örményország mindössze tizedik Oscar-nevezése – tavaly nem is indítottak filmet a szobrocskáért. (A tízből egy sem került díjközelbe, viszont egyet kizártak a versenyből.)
Portugália – Catarina Vasconcelos: A Metamorfose dos Pássaros / The Metamorphosis of Birds
Még egy női rendező elsőfilmje a listán: az életrajzi dokumentumfilm tavalyelőtt elnyerte a Berlinale Találkozások szekciójának FIPRESCI-díját. A történet tenger, szárazföld és levegő találkozásánál játszódik: Beatriz és Henrique a nő 21. születésnapján házasodott össze; később a férfi tengerésztisztként hosszú időszakokat töltött a vízen, otthonától távol, ahol felesége nevelgette hat gyermeküket. Legnagyobb fiuk, Jacinto gyakran álmodja, hogy madárrá változik. Egy napon Beatriznak váratlanul nyoma vész. A film személyes családregény: Jacinto a rendező apja, így az alkotás a családi hagyományokról és tragédiákról, elvekről és álmokról szól, képzelet és önéletrajz határvonalán egyensúlyozva.
Románia – Radu Jude: Zűrös kettyintés avagy pornó a diliházban / Babardeală cu bucluc sau porno balamuc / Bad Luck Banging or Loony Porn
Kétségtelenül az elmúlt év legsikeresebb román filmje volt, nemzetközi hírű rendezője minden eddiginél polgárpukkasztóbb alkotása. „...első pillantásra a kovid-korszak terméke, igazi pandémia-mozi, amelyben nemcsak dokumentarista felindulásból, a film majdani időkapszula-funkciója miatt, a fránya 2020-as évet mintegy konzerválva megmutatni akarása miatt hordanak maszkot a szereplők, hanem mert pl. az első egyharmada – a pőre cinéma vérité stílusban, a bukaresti utcákon forgatott hosszú kóválygástörténet – tényleg nem készülhetett volna el másképp – ismertük el mozibemutatója után. – Ugyanakkor meg Jude sikeresen lép túl a koronavírus miatti klisés nyafogáson, egy másodpercre sem említi a klausztrofóbiát és a talán lassan véget érő kovid-évad többi sztárfogalmát, ehelyett megragadja a maszkos jelenetek tőgyét a szarvak között, és hoz létre a film harmadik harmadában valami nagyon színpadiasat, nagyon pimaszat, ami pillanaton belül képes leszedni a keresztvízzel együtt a maszkot is az emberekről.” (Teljes kritikánk itt olvasható.) Ez volt Románia 36. Oscar-nevezése – talán a 37. sikeresebb lesz.
Svájc – Elie Grappe: Olga
Svájc 1961 óta indítgat filmeket az Oscar-hajszában, eddig három alkotás került fel a rövidlistára (Vitus, 2006; L'Enfant d'en haut, 2012; Ma vie de Courgette, 2016), és két film nyert díjat (La diagonale du fou, 1984; Reise der Hoffnung, 1990). A fiatal Elie Grappe rendezése nem folytatja ezt a dicsőségsorozatot, bár nagy sikert aratott pl. 2020-ban a Croisette-en. Címszereplője egy 11 éves tornászlány, aki Kijevből szökött Svájcba, hogy ott készülhessen a közelgő Európa-bajnokságra. Anyja Ukrajnában maradt, Svájc pedig sosem ismert apja szülőföldje, Olga számára is teljesen idegen terep. A történet 2013-ban játszódik, amikor a Majdan téren elkezdődnek a tüntetések, Olga pedig a két világ között kénytelen ingadozni. A film főszerepét a tornászlány Anastasia Budiashkina alakítja, a nemzetközi kritika szerint meglehetősen hitelesen.
„Aranoát még a TIFF-en szerettük meg kitűnő fekete humorérzéke miatt, amibe a szociálisan érzékenyebb témákat is be tudja csomagolni. Azóta már világsztárokkal is forgatott angol nyelven (Egy tökéletes nap), most viszont visszatért Spanyolországba, hogy mindenki kedvenc Javier Bardemjével készítsenek egy vígjátékot. A film rekordmennyiségű (20) jelölést kapott a spanyol Oscarnak számító Goyán (csak februárban tudjuk meg, hogy hányat kap meg belőle), és egy mérleggyár főnökéről szól, aki úgy tűnik, hogy felépített magának egy álomvilágot, amiből képtelen kitörni. Bárhogyan is legyen, imádunk olyan komoly világsztárokat, mint Bardem, vígjátéki szerepben és parókában látni” – ezért várja Jakab-Benke Nándor kollégánk a film mozibemutatóját. És ezért szurkolunk is egy kicsit neki, legalább egy Oscar-jelölésért, vagy talán az ötödik spanyol Oscarért.
Svédország – Ronnie Sandahl: Tigrar / Tigers
Még egy életrajzi sportfilm a listán, ezúttal a foci világát felvillantó, kemény felnövéstörténet: a tehetséges kamasz Martin Bengtsson élet-halál harccal felérő küszködése napjaink fotballuniverzumában, ahol mindennek és mindenkinek megvan a pontos díja és ára. Bár Sandahl tehetsége ígéretes, ez a film most kevésnek bizonyult ebben a mezőnyben.
Szerbia – Ivan Ikić: Oaza / Oasis
Ezt a posztjugoszláv kilátástalanságban játszódó szerelmi háromszögtörténetet vetítette a tavalyi Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál, és díjazták többek közt Bukarestben is. Szereplői „rendszeren kívüli” fiatalok, a filmben „egy 50 évvel ezelőtt épült, értelmi fogyatékos kamaszok és fiatal felnőttek számára fenntartott intézet nem túl vidám mindennapjait követhetjük nyomon. Az amatőr szereplők valóban a zárt intézet lakói, viszont nem saját magukat, hanem Ikić több éven át fejlesztett forgatókönyvének szerepeit alakítják”. Szerbia 28. Oscar-nevezettjéről szóló teljes kritikánk itt olvasható.
Szlovákia – Kerekes Péter: Cenzorka / 107 Mothers
„Gyilkos anyák egy ukrán börtönben: Kerekes Péter filmje, a Cenzorka durva alaphelyzetet bont ki fikciós és dokumentumfilmes eszközökkel. […] a Cenzorka […] nyíltabban keveri a fikciós és a dokumentarista elemeket, hiszen egy odesszai női börtön lakóinak életét mutatja be – viszont az önmagukat alakító elítéltek mellett három főszerepet színésznők játszanak” – írtuk a filmről tavaly ősszel. A szlovák–cseh–ukrán koprodukció ősbemutatója Velencében volt, ahol díjazták Kerekes Péter és Ivan Ostrochovský forgatókönyvét. Az alkotást több másik nemzetközi fesztiválon is sikerrel vetítették, ám úgy tűnik, mégsem ez lesz Szlovákia első Oscar-díjas filmje.
Szlovénia – Miroslav Mandić: Sanremo
Szlovén–olasz koprodukcióban készült csendes, kedves, lassú dráma, forgatókönyvíróként gyakorlottabb rendezője negyedik alkotása. Egy idősotthonban bimbózó, szép szerelmi történet, amelybe folyton beleszól a kor és a demencia. Bár több nemzetközi fesztiválon is sikeresen szerepelt, nem ez az alkotás fogja elhozni Szlovéniának az első Oscar-szobrocskát.
Ukrajna – Natalia Vorozhbit: Plokhiye dorogi / Bad Roads
Listánkat egy újabb fiatal női rendező debütfilmje zárja. Az Ukrán Filmakadémia tavalyi gálájának szinte minden színészdíját és forgatókönyvíró diját elnyert alkotás tagline-ja szerint „a sors ezer útjáról” szól, és többek közt arra mutat rá, hogy mennyire fájdalmasan kiszolgáltatott helyzetben vannak a nők háborús időkben.
Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a szürke háttéren kiemelt filmek közt van az amerikai filmakadémia szavazóinak idei kedvence: a rövidlistán öt, nem európai alkotás is szerepel:
- Lunana: A Yak in the Classroom (r. Pawo Choyning Dorji, Bhután)
- Ghahreman (A Hero / Egy hős, r. Asghar Farhadi, Irán)
- Doraibu mai kâ (Drive My Car, r. Ryûsuke Hamaguchi, Japán)
- Noche de fuego (Prayers for the Stolen, r. Tatiana Huezo, Mexikó)
- Plaza Catedral (r. Abner Benaim, Panama)
Február 8-án tehát kiderül, hogy mely filmek kapnak Oscar-jelölést, a díjátadóra pedig március végén kerül sor. Addig is lehet szurkolni, s az izgalmasnak tűnő, de még nem látott filmeket bepótolni!
