Paolo Sorrentino 2001-es elsőfilmje után tért vissza Nápolyba, hogy egyszerre írjon szerelmeslevelet szülővárosához és dolgozza fel gyerekkori traumáit az Isten kezével.
Az Isten keze Paolo Sorrentino legszemélyesebb filmje: ez az ő Amarcordja és Romája némi Fájdalom és dicsőséggel keverve. Olyan fiktív önéletrajz, aminek – leginkább az első fele – groteszk és obszcén keresztmetszetét mutatja az olasz valóságnak, hogy a hangvételben drasztikusan elütő második részében már egy melankolikus rendezői útkereséssé váljon, miközben egyfajta terápiaként is funkcionál. Sorrentino ugyanis egy felnövésfilmnek álcázva dolgozta fel a szülei elvesztését.
A rendező saját elmondása szerint míg a szülei a roccarasói családi nyaralójukban töltötték a szünetet, addig ő otthon maradt egy focimeccsre készülve, mikor „csengettek a bejáratnál. Azt hittem, a barátom érkezett meg, hogy együtt induljunk a meccsre. De ehelyett közölték velem, hogy baleset történt. Apa és anya álmukban meghaltak. Egy kandalló miatt. Szén-monoxid mérgezést kaptak.” Ha valaki nem ismeri Sorrentino életét, ez a fordulat pont olyan hidegzuhanyként éri, mint a filmben az ő fiktív énjét alakító Fabiettót. Az addig a film első néhány jelenetével megalapozott játékos stílus szinte teljesen eltűnik, hogy a helyét a gyász és a remény Romát idézően elégikus keveréke vegye át. A hirtelen tónusváltás ellenére azonban nem érezzük úgy, hogy két különböző filmet néznénk. Hiszen az Isten keze egy felnövéstörtét az élet minden hullámhegyével és -völgyével, melyet Sorrentino precíz ívben rajzol meg néhány olyan állandó elemmel, melyek egybefésülik a cselekményt.
Ilyen például az Amarcordra emlékeztető bizarr erotikus töltet (Fabietto a saját nagynénje után vágyakozik), a mozi és a filmek szeretete (a Cinema Paradiso ikonikus mozis jelentét is megidézi), illetve Maradona imádata. Utóbbi igazolja a kettős értelmű címet is: Fabietto megmenekülését Isten kezének tulajdonítják, aki egyaránt utal a hagyományos értelemben vett istenre, és a többek között Fabiettóék által is akként tisztelt Diego Maradonára. A focistára, akinek az argentin-angol 1986-os világbajnokságon „Isten keze”-ként elhíresült gólja (mikor egyszerre fejelte és lökte a kezével a kapuba a labdát) eldöntötte a meccs kimenetelét, akinek a tiszteletére egyházat alapítottak és akire Sorrentino a mai napi úgy hivatkozik, mint aki megmentette az életét. Mert ő volt az oka annak, hogy kamaszkorában nem ment a szüleivel, miatta maradt megnézni az Empoli-Nápoly mérkőzést (Maradona ugyanis akkor már Nápoly csapatához igazolt). Ez pedig olyan mély nyomot hagyott a rendezőben, hogy az életének legfőbb tragédiáját feldolgozó Isten keze egyik központi szimbólumává tette az argentin sportolót.
Illetve, mint említettem, markáns toposz emellett a mozi maga: a Fellini előtt rendszeresen tisztelgő rendező az olasz mestert ezúttal nem csak idézet szintjén emelte a filmbe (konkrét jelenet szól róla szintén megtörtént események alapján; Sorrentino bátyja, ahogyan a Fabiettóé is, valóban járt Fellini nápolyi castingján), Fabietto színésznőkbe szeret bele, útja folyton keresztezi a városban zajló forgatásokat, hogy végsősoron az Isten keze a Fájdalom és dicsőséghez hasonlóan annak a története legyen, hogyan vált Fabiettóból/Sorrentinóból rendező.
Csakhogy addig, míg a forgatókönyv megállapodik ennél a konklúziónál, a történet több természetes végponthoz is elérkezik. Így – mikor a film a Netflixen debütál majd decemberben – rengeteg alkalmas pontot találnánk arra, hogy megnyomjuk a stop gombot: vége lehet a szülei elvesztésének fájdalmát végre megélő Fabiettónál, ott, mikor menthetetlenül beleszeret a filmezésbe, vagy nagynénjénél, akihez csak visszavezet az útja, hogy felnőtté érve elbúcsúzzon tőle. És Sorrentino itt követi el a legnagyobb hibáját: miután gyászfeldolgozásként kezeli az Isten kezét, nem tudja pontosan, mivel igazolja a kétórás terápiás ülést. Láthatóan nehezére esik objektívnek maradni, túlírta a forgatókönyvet, a fals lezárások pedig becsapják a nézőt.
Ezzel együtt az Isten keze egy gyönyörű alkotás, amelyben – A nagy szépséghez hasonlóan – ezúttal is olasz város, de most Róma helyett Nápoly lesz a második főszereplő. Nápoly pedig pontosan azt a kettősséget képviseli, amit tonálisan maga a film is: a vertikálisan épült város alsó negyede éppolyan hangos, színes, szagos, mint a történet vidám és őrült kuszaságot mutató első szakasza, míg a felső rész párhuzamba állítható a film emelkedett, értelmiségi vonalával. Ezen allegóriába tökéletesen passzol maga Fabietto és családja is: a felszínen értelmiségi, néhol előkelőnek tűnő (a család köreihez egy bárónő is tartozik) közeg, amely valójában züllött, mocskos és nem egyszer primitív. Sőt: maga a néző is legalább ennyire ambivalens érzelmeket él át Sorrentino rendezését látva, ami amolyan sorrentinósan darabokra töri a szívünket, hogy aztán szépen lassan újra összerakja. És így az Isten keze a hibái ellenére nemcsak a rendező egyik legszemélyesebb, hanem az egyik legmeghatóbb filmje is lesz.
