A Disney stúdió alkotói gyakorlott kézzel szállították a távol-keleti mesevilág színeiben pompázó Raya, az utolsó sárkány latin-amerikai megfelelőjét: egy újabb energikus és vidám mesével állt gyürkőztek neki az Oscar-versenynek.

Egy szétrobbanó energiájú kamaszlány, Mirabel Madrigal és családjának története valahol Kolumbiában játszódik, egy időben és térben nagyon mai, mégis legendai távolságokba helyezett világban. Amint a pattogó ritmusú prológusból kiderül, 50 évvel a film jelene előtt – a nagymama fiatalkorában – egy falu maroknyi népe a Madrigal családdal az élen menekülni kényszerült (nem derül ki, kik lehettek az arctalan, csak sziluettjeikkel ábrázolt lovasok). Az akkor még fess fiatalember nagypapa életét áldozta a közösségért, amely „cserébe” egy csodálatos gyertyát kapott. A pillangódíszes gyertya varázserővel bír: védett völgyet és új otthont – a címadó Encanto (Bűvölet) nevű települést – teremtett a menekülőknek, varázslatos, élő és kommunikáló házat a Madrigaloknak.

A nagymama ugyanis három ikerbabájával költözött be, két lánnyal és egy fiúval, Brunóval, akit tilos emlegetni. A gyertya soha nem ég el, és minden új családtagot valamilyen mágikus képességgel ajándékoz meg, a Madrigalok pedig a közösség szolgálatába állítják szupererejüket. Kivéve, amikor nem. Főszereplőnk, Mirabel ugyanis nem képes Atlaszként a vállára venni a világot, rózsát növeszteni, alakot váltani, sütivel gyógyítani vagy az állatok nyelvét beszélni – ő csak egy hétköznapi, vidám fiatal nő, tele energiával és megfelelési kényszerrel. A sorból kilógó figura archetípusa nem új találmány a Disney-mesékben (sem), és nyilván az első, roppant mosolygós pillanatok után azonnal megérezzük: az ő útkereséséről fog szólni a film, alapkérdése az lesz, hogy Mirabel meg fogja-e találni a helyét imádott családjában, mi lesz az ő szuperképessége, ha egyáltalán lappang benne mégis ilyen vagy utólag szert tesz rá valahogy – s ha így van, milyen áron? Egyáltalán mennyit érnek ezek a bámulatos képességek, amelyek egyre nevetségesebbé válnak, mi értelme lenne pl. szamarakat tenni-venni, vállon cipelni tucatjával?

Akármilyen csodálatos és különleges is a Madrigal család, az Encanto valójában nagyon is egyetemesen értelmezi a család fogalmát. Nem lenne talán mindannyiunk családjában mindenkinek valamilyen „szuperképessége”, ami miatt különösen szeretjük őt? Nem motoszkálna mindannyiunkban vágy, hogy büszkéve tegyük a szeretteinket? És nincsenek-e időnként törések-repedések minden család életében, olyan súlyos mélypontok, amelyekben érdemes a teljes viszonyrendszert átgondolni, új alapokra helyezni és ezáltal még szorosabbra vonni az egymást összekötő szálakat?

Az Encanto erőssége a hangulatteremtő ereje, a színpompás és változatos látványvilág, a pörgős akciójelenetek, a működő, finomka poénok. Nincs szüksége altesti humorra, egyetlen káromkodás vagy durva szó sem hangzik el benne, és viszonylag kevés a kikacsintás a felnőttek felé: felnőtt, gyerek egyaránt ugyanazt a megbízható élményt kapja.

Bármennyi eredeti árnyalat színezi ugyanakkor az Encantót, a sztori nagy vonalai nagyjából kiszámíthatóak, és nem hiányozhatnak a filmből a jól ismert Disney-meseelemek sem (pl. a cuki kisállat segítő – aki ezúttal viszonylag rövid ideig kíséri hősnőnket tarka csőrű tukán formájában, vagy a történet kulcsfigurája, Bruno, akiről nyilván elkerülhetetlen lesz mégis beszélni egy adott ponton, vicces Csipkerózsika-szerű figura, egérbarátokkal – és a segítő tárgyak, ld. a minden ízében nyüzsgő-mozgó Házikót – így, nagy H-val, hiszen dialógus nélküli, jó humorú, játékos és főképp nagyon önálló szereplőről beszélünk – és még sorolhatnánk).

A Disney legjobb hagyományaihoz híven az Encanto lényeges és erőteljes eleme a nagyzenekarral előadott zene is, hiszen egy animációs eszközökkel megvalósított musicalról van szó. Zeneszerzője Germaine Franco – az első nő, aki valaha egészestés Disney-animációnak teljes tracket komponált – fülbemászó, vidám, slágergyanús dallamokkal dúsította fel az amúgy is feszesen szerkesztett és bizonyos pillanataiban kimondottan izgalmas mesét. A dalok szövege frappans, önmagában is dallamos, és létfontosságú elemként illeszkedik a hagyományos (vizuális és hangzó) elemekben tobzódó történetbe.

Az Encanto nagyon polkorrekt film, az összes latin-amerikai szereplőnek hasonló származású színész kölcsönöz hangot, többnyire kellemes spanyol akcentussal szólaltatva meg az angol szöveget, amitől egyfajta hitelességet kap a megrajzolt történet. És apropó hitelesség: bámulatos, mennyire valószerűen képes a mai technológia ábrázolni az embert a bőr textúrájától a haj selyméig és a mimika legfinomabb rezdüléséig. A film végig az „uncanny valley” határán egyensúlyoz, meg is tántorodik olyakor a szakadék szélén, de végül mégsem esik bele a háborzongatóan hitelessé válás csapdájába.

Összességében felnőtt- és gyerekszívet egyaránt gyönyörködtető, szórakoztató és vidám, igazi feel good movie az Encanto. Színpompás forgatagának, hagyományos világának, remekül kidolgozott szereplőinek és izgalmas cselekményének köszönhetően nem lepődnénk meg, ha elvinné holnap éjjel a legjobb animációs filmnek járó trófeát a Luca, a Menekülés, a Mitchellék a gép ellen, vagy akár a Raya, az utolsó sárkány elől.