Amikor lázadunk, nyilván dacolunk. Kicsikét toporzékolunk. Nem nyúlunk a spenóthoz. Fordítva vesszük fel az inget. Festünk valami bődületest a falra. Lesátrazunk a téren, esetleg éhségsztrájkba kezdünk. Berúgjuk az ablakot. Szétverünk egy pipacsot a rohamrendőr sisakján. Lebontunk egy falat. Haránt fekszünk az aszfalton, a tank elé. De ezek mi vagyunk, a kevésbé regényhősök. Hozzánk képest a három éves Oskar Matzerath egész egyszerűen lestoppolta a növését. Dacból. Fizikailag egy ujjnyit sem fejlődött tovább, körülbelül 90 centi magasan megállt. És csak ütötte, verte a dobot, néha sikoltott, miközben a nemzetiszocializmus elsöpört országot, népet, emberséget.

Günter Grass a Danzigi trilógia első részeként 1959-ben megjelent első nagyregényével, A bádogdobbal egy csapásra a német és világirodalom ünnepelt szerzőjeként jelentkezett, majd kiváltképp ezért a regényért mintegy négy évtizeddel később irodalmi Nobel-díjban részesült. A regény 1979-es filmes adaptációja Volker Schlöndorff rendezésében a maga részéről is besöpört néhány jelentős filmdíjat, többek között a cannes-i Arany Pálmát és az idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is megkapta. Az adaptáció betűhíven leképezi a mű fősodrát, ám érthető okokból nem bajlódik a szanatóriumi kerettel, helyette egy történelmi szimbolikájában mérvadóbb keretezést alkalmaz, és néhány fejezetet teljesen mellőz, illetve képi megvalósíthatatlanságuk okán hanyagol. Az eredeti 142 perces játékidő rendezői változata húsz perccel hosszabb, amely ráadás azonban az értelmezhetőséget nem tágítja. Akárhogyan legyen, Schlöndorff bevállalta a traumatikus német (közel)múltat, még akkor is, ha egy többszörösen kódolt művet választott, amelyben viszont a figyelmetlenebb néző is rögtön ráismerhet az emberiség egyik sorsfordító felvonására.

Oskar Matzerath Gdansk/Danzigban születik, egy részben német, részben kasub (és részben lengyel) középosztálybeli családban. Kezdettől fogva, már születése előtt is teljesen tudatánál van, erős kritikai vénával, ezért rögtön érzékeli a szülei és a családi barát Jan Bronski között fennálló apró zavarokat. Elsősorban anyja képmutatása és hűtlensége, de a két apa (nem tudni, melyik nemzette, ezért mindkettőt elfogadja) közönyössége is arra készteti, hogy lázadjon a felnőttek ellen, így hát legurul a pincelépcsőn és megáll a növésben. Ugyanakkor érzéseit, véleményét és tiltakozását csak erőteljes dobütésekkel hajlandó kifejezni, amely mellé idővel felfedezi üvegrepesztésre képes sikolyát. A családtörténet hátterében uralomra jutnak a nemzetiszocialisták, meghozzák a zsidótörvényeket, kitör a második világháború, és Oscar körül mindenki meghal egyenként, kivéve a nagyanyját. A film keretét pedig éppen a nagymamáról készült két azonos felvétel szolgáltatja, mintegy érzékeltetve, hogy a brutálisan ostoba történelmi közjátékok után az élet ugyan visszatér régi kerékvágásába, de ha a szenvedésből és veszteségből nem tanulunk, bizony megismételhetjük. Mi tagadás, erre borzasztó hajlamosak vagyunk.

Gyermektestével, az elmaradhatatlan dobbal és szilánkosító sikolyával a lázadást életformaként gyakorló Oskar mélyen allegorikus története a nácizmust tűrő, süketté vált német társadalom kritikája, és mint olyan, halálkomoly szatíra. Groteszk, abszurd és naturalista életkörülmények határozzák meg az apró főhős hétköznapjait, ám Oskar nem pusztán elszenvedője a családi konfliktusoknak és társadalmi behatásoknak, hanem könyörtelen gyermekistenként bírája és hóhéra is a büntetésre jogosultaknak. A nácizmus mind vészjóslóbb fokozódása előbb háttérzaj, később minden mást maga alá gyűrő, dübörgő őrület, utóbb háború és teljes bizonytalanság. Oskar kommunikációs kellék gyanánt választott bádogdobja gyermekjáték, eszköze az ártatlanság megőrzésének, illetve a kívülállóságnak, amint a látszólagos gyermeki szinten való megrekedése is ugyanazt a választást közvetíti, a felnőttek világával és a galád nácizmussal szemben. Azonban nem képes mindvégig kívül maradni, szeretteinek önkezű büntetésével és bevonulásával éppoly magas erkölcsi árat fizet, mint amit megkövetel. Háborúban, és különösen abban, akkor, ott, senki nem maradhatott ártatlan.

Schlöndorff a filmnyelv eszközeivel markánsan érvényesíti a gyermeki perspektívát, hiszen anélkül az allegória nem sokat érne. Oskar számtalanszor az asztal alól és az asztallappal egy szinten tekint szét a világban, az imbolygó felvevőgép nemegyszer az ő szubjektivitását veszi át, és az alsó nézetből fényképezett felnőtteket is néha az ő szemén keresztül látjuk. Innen, ebből a nézőpontból igencsak züllött a családi dinamika, Oskar ártatlan szemlélődése nem fest túl hízelgő képet édesanyja szerelmi életéről és német apja vak nácibuzgalmáról. Ami önmagában éppenhogy megbocsátható lenne, az a gyermeki szűrőn keresztül rút. És ha Oskart a mit sem sejtő, azaz sejtő, de a náci hatalom vérzivataros attitűdje ellen fel nem lépő német társadalommal egyenlítjük, akkor Oskart is tehát, akárcsak a kívülállást választó németeket, felelősség terheli. Mindhiába tiltakozik, kellékei nevetségesek, a dobszót egyedül ő érti (és csupán egyéb zenei ritmusokat befolyásolhat vele, ideológiát nem). Az események kerekét képtelen megakasztani ennyivel. Végül a háborút használja bosszúja eszközéül, az erkölcstelenség szimfóniájába vegyülő saját erkölcstelensége már mit sem számít. Kicsi és látszólag veszélytelen, de végzete így is utoléri: gyermekteste a felnőttek halálfélelme ellen tehetetlen, helyette döntenek, viszik, nem lehet ura választott sorsának.

A filmet számtalan bírálat érte, különösen, ami a külsőre gyermekekkel eljátszatott erotikus jeleneteket illeti, többször pert indítottak a gyártók ellen. Vakmerő esztétikája épp annyira botrányos, mint amilyen bátran tükröt tartó az alkotói szándék. Schlöndorff filmje viszont nem egy tükröt tart, a korszellem markáns leképezésében, a jelenre kíméletlenül ható emlékezetben, a felelősségvállalás kötelezőségében, a vitathatatlan bűnösségben és számos hasonló lelkiismereti felületben tükrözteti nemzetének közösségi félelmeit. Értenünk illik: a katarzist soha nem a részigazságok apologetikája, hanem mindig a teljességközeli igazság ambivalenciájának elfogadása váltja ki. Így, ahogyan A bádogdob nem kíméli Oskart sem, úgy senkinek nem szabad tisztaként tekinteni önmagára korának becstelenségi viharában, s akkor tán kijut a léleknek némi katarzis. Különben a történelmi tévedések mókuskerekébe ragadunk végleg.