Kalitkába zárt magány, mégis súrlódásokkal, érintkezésekkel összekötött sorsok: egy fogolytábor elszigetelt zugaiban mindez kikerülhetetlen. Finom gesztusok, visszafogott érzelmek: kidolgozott, mégis steril jellemábrázolás. Ez a rideg film talán épp távolságtartásával nem válik nyomasztóvá, bár a nehéz téma sokatmeséltségével válik fülledtté…
Stefan Ruzowitzky rendező filmje vitte el idén a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. A kérdés nem az, hogy megérdemelte-e, hiszen ez a legtágabb kategória, egymással össze nem hasonlítható filmekkel, melyek mindegyike rejt valami igazit, valami különlegeset. A kérdés az, hogy miért eshetett rá a választás, mi az, amiben több az igazinál, vagy mennyire igazabb a többinél.
A forgatókönyv Adolf Burger, az egyik pénzhamisításra kényszerített fogoly visszaemlékezései alapján íródott, de a történet hitelességét más források is alátámasztják. 1942-ben a sachsenhauseni koncentrációs táborban egy titkos terv indult el a megvalósulás útján, ami egyben azt jelentette, hogy néhány kiválasztott fogoly sorsa jobbra fordult. Mindezért csak újra emberként kellett viselkedniük: űzhették szakmájukat. Grafikusok, nyomdászok, fotósok és egy hivatásos pénzhamisító (Salomon „Sally” Sorowitsch – Karl Markovics) normális ételhez és puha ágyhoz jutott. A cél a világkereskedelmi viszonyok egyensúlyát megingató mennyiségű angol font és amerikai dollár előállítása volt.
Mindez persze nem hangzik nagy ügynek, amíg fel nem merül, hogy azért kell véghezvinni, hogy a világháború mérlege a fogvatartók oldalára billenjen. Ha pedig csak egyetlen kiváló minőségű bankjegy is elkészül, a hamisítók életbenmaradási esélyei ugyan megmaradnak, de újabb lehetőséget teremtenek a nácik számára, hogy még több zsidót elhurcoljanak. Ez az elvi kérdés megmozgatja a kalitkába zárt foglyok hétköznapjainak állóvizét, és embereket ugraszt egymásnak. Kiváló színészi alakítások formálják a kakaskodó minitársadalom minden tagját: az elvharcos Burger (August Diehl), a kétségbeesett Zilinsky (Andreas Schmidt), a puha diktátor Herzog (Devid Striesow), és a rezzenéstelen Sally is önmagában meggyötört, büszkeségét vesztett, bezárkózott figurák: rideg jégcsapok egy páncélteremben, ahol forráspontot csak a konfrontálódás jelent. Távol tudnak maradni a nézőtől, nem sorsokat láttatnak, hanem jellemeket: nincs érzelgősség, csak néhány elejtett pillanat, a másokért való felelősség szélsőséges mozzanatai steril jellemködbe rejtve.
A visszafogott emberi történet a zenében ellenpontozódik: szenvedélyes dallamok enyhítik a fagyott valóságot, a zene a barakk falain túlra is kihallatszik, ez az egyetlen dolog, ami kiszivároghat, információ semmiképp, mert még azt is lelövik, aki egy „hogy vagy”-ot hallott a pénzhamisítóktól. Igen, vannak kemény pillanatok, de nem benn, véletlenül sem. Ott csak személyes drámák dúlnak, igazi erő nélkül, visszafojtva. Talán ezért hat oly nagy erővel az a képsor, amely a háború végén, a kalitka falának ledöntése után bepillantást enged a koncentrációs tábor igazi foglyainak állapotába. Halottak, csontsovány, beteg emberek mindenütt, s ekkor jön rá Sally, hogy a karjában tartott halott barátja eltemetésének ötlete abszurd gondolat, s az ő drámájuk semmiség. Szerencsére azonban az alkotók nem esnek túlzásba, épp ez teszi naggyá a téma megközelítését. A rendező nem a szenvedésre alapozott, nem kínozta a nézőt gyomorszorító képsorokkal a film során, csak fricskaként ideszúrta egy pillanatra. Beszélt róla, tudtuk, hogy igen, ez egy haláltábor, ahol a cipőkommandó még kegyes kínzásnak számít, de nem szembesültünk vele. Egy mesterséges közösség fehérre mázolt mindennapjainak voltunk részesei. Sally történetét láttuk, amit Burger mesélt el – nem a koncentrációs táborok sokatlátott szörnyűségeit facsarták ki ezredszer. Történetek, melyek csak az ott és akkor hatására íródtak, emberek, akiket csak ott és akkor láthattunk, erkölcsök, melyek, csak ott és akkor voltak érvényesek.
Drasztikusan ellentétes képsorok tették erőssé a filmet, kegyetlenné a szürkeséget. A keret, Monte Carlo csillogása, a pompa, az elszórt pénz mind kontrasztot alkot a táborban megélt pillanatokkal, olyan pillérek, melyek közt ottmaradt Sally zárkózott keserűsége, a magány, amit csak az a pénzen vett nő olthat, aki fizetés nélkül is társasággá válik, legalább egy keringő erejéig, a hajnali tengerparton.
Fények, színek, képek játéka. A díszletek, kellékek és a jelmezek a hiteles ábrázolás legfőbb támaszát adják, s mindezt a kiváló fénykezelés és a hibátlan operatőri munka hozza harmóniába a történettel.
Ez nem egy izgalmas mozi, nem izgulunk nagyon, nem lepődünk meg, nincs a történetnek robbanáspontja. A film ereje a feszítettség, a rideg kimértség, a túlzások elkerülése, a precizitás: a penge éle. Talán ezzel több az igazinál, sőt, igazabb a többinél.
