[Berlinale 2008] A Berlinale 58 éves történetében először fordul elő, hogy egy dokumentumfilm a hivatalos, nagy, „piros szőnyeges" versenyprogramba kerüljön. Errol Morris filmje minden bizonnyal nem a sajátos művészi megoldások vagy a látványvilág miatt törte meg a jeget.
A Standard Operating Procedure olyan hatásvadász film, amely elsősorban az amerikai nagyközönséget célozza meg, és nem az ínyenc dokfilmbarát értelmiségi réteget. A költségvetésbe sokminden belefért, helikopter-robbantástól a háromdimenziós címanimációig.
Többé-kevésbé szép arcú nők ülnek egészen közel, szemben a kamerával és korábbi háborús élményekről mesélnek. Pontosan a kamerába, vagyis a szemünkbe néznek, de mintha a élő emberrel beszélgetnének. (Morris egy Interrotron elnevezésű berendezés segítségével forgatott, amely segítségével a riportalanyok őrá nézhettek, de a néző azt érzékeli, hogy egyenesen a kamerába néznek). A sokadig percben döbben rá a néző egy bevágott fotó alapján, hogy ezek a kedves nők a Bagdad melletti Abu Ghraib börtönében dolgoztak, őrökként, és egyiküket ábrázolja az a híres-hírhedt fotó, amelyen egy amerikai női katona nyakától megkötözve húz a földön egy meztelen iraki foglyot.
A film két nagy tapasztalattal gazdagított: egyfelől ha az ember figyelmesen meghallgatja az érintetteket, akkor egy idő után már teljesen elveszni látszik a korábban oly nyilvánvaló bűntényért való felelősség. Mert ezek a nők alig húszévesen, középiskolából kerültek a hadseregbe és Irakba. Élettapasztalatuk semmi, soha nem találkoztak más kultúrával, azt viszont megtanították neki, hogy az irakiak az ellenségek, a parancsnak, amit szinte mindig férfiak adtak, engedelmeskedni kell. Kívülről meg repültek befelé az aknák, jöttek vissza a saját sebesült katonák. Hogy miért nők végezték a piszkos munkát? Hogy az irakiak számára még megalázóbb legyen. Parancsnokok, CIA, FBI és egyéb hárombetűs hivatalok névtelen ügynökei jöttek, mentek és üvöltöztek, mintha ott se lettek volna, őket be sem volt szabad írni a jelenléti naplóba. Persze főhőseink egy idő után egészen belejöttek a soha le nem írt, soha ki nem mondott feladatba, ami a felettesek részéről a „minden módszer megengedett" megfogalmazásban nyert formát. A sors iróniája, hogy akárhány irakit is fogdostak össze az utcáról, zártak be és kínoztak meg a katonai hírszerzés emberei Abu Ghraibban, semmit sem tudtak meg arról, amiért az egész börtönt létesítették, nevezetesen, hogy hol is van Saddam Hussein. Így Abu Ghraib egyetlen célja az amerikai erőfölény fitogtatása, egyetlen eredménye pedig egy hatalmas szégyenfolt lett az amerikai hadsereg mundérján. Ezek a fiatal nők, és persze nemcsak nők, fotóztak. Fotózgatták magukat és egymást a fogvatartottakkal. Még az az ösztön sem működött, hogy talán jobb, ha semmi bizonyíték nem marad.
Az egyiket megkérdezi a rendező-riporter: miért mosolyog egy iraki fogoly hullája mellett? Fotóztak, hát mosolyogni kell, nem? Döbbenet, hogy páran még ma sem gondolják azt, hogy ha újra lehetne kezdeni, akkor másképp kellene tenni. Mit, hogyan, kivel?
A másik döbbenetes tapasztalat a katonai szakértő kommentárja a fotókról, a film legvégén. Valakit fojtogatni bűntény. Kutyákkal haraptatni, igen az is bűntény. Maszturbálásra kényszeríteni, szexuálisan megalázó pozícióba kényszeríteni szintén bűntény. De: egy férfit meztelenül, női bugyit húzva a fejére odabilincselni a vaságyhoz, az nem. Felállítani meztelenül egy kartondobozra, drótokat kötni az ujjára, bekötni a szemét és azt mondani, hogy ha leesik, vagy lelép a dobozról meg fog halni, mert áram van a drótokban, az nem bűntény. Ez Standard Operating Procedure, azaz általános műveleti eljárás.
Jó tudni ...
Talán az sem jelentéktelen, hogy őrmesteri rangon felül senki sem bukott le, senkit sem ítéltek el. A közkatonák viszik el a balhét, az alig huszonéves lányok és fiúk, akik rossz helyen, rossz időben hajtották végre a rossz feladatot.
