Az Amira moziszékhez szegező dráma egy döbbenetes felismeréssel szembesülő palesztin családról.

Édesanyjával, nagymamája és a két nagybácsi családjai a tenyerükön hordozzák a 17 éves, gyönyörű Amirát (a pályakezdő Tara Abbouddal fogunk még találkozni a mozikban!), aki éli a felnőttkor küszöbén álló tinédzserek normális életét. Iskolába jár, randizgat, ügyes hobbifotós, fényképeket trükköl Photoshopban. Csakhogy mégsem átlagos család ez, egyik tagja ugyanis időtlen idők óta távol van: Amira hősként tisztelt apja egy izraeli börtönben ül, ahova terrorizmus vádjával zárták be. A kis család legboldogabb pillanatai azok, amikor a hosszadalmas és megalázó ellenőrzési folyamaton átverekedve magukat Amira és édesanyja, Warda (Saba Mubarak jordán színésznő játssza csodálatos drámai erővel) beülhet a beszélőbe, és legalább az ablakon keresztül „megérintheti” Nuwart (akit a Citromfából vagy A mennyországnak kell lennie-ből  ismert Ali Suliman alakít). Amira trükkölt fényképei pótolják szomorkás játékossággal a hiányzó közös emlékeket.

Amira világa akkor áll tótágast, amikor apja egy látogatás alkalmával megsúgja neki és a találkozás kedvéért szépen kisminkelt anyjának: szeretne még egy gyereket, és lenne is rá lehetőség. Amira maga is így fogant: kicsempeszték a spermát a börtönből, hiszen a gyerekkori plátói szerelemből született frigy is egy fehér csipkébe öltöztetett menyasszony és egy fénykép esküvőjén köttetett. Úgy látszik, a csempészett spermával történő mesterséges megtermékenyítés tökéletesen elfogadott ebben a – kényelmes Európából nézve – furcsa társadalomban, ugyanakkor, van valami groteszk módon vicces abban, ahogy a büszkeségtől dagadó családtagok összegyűlnek a kórházban, mint egy fontos családi ünnepségen, és előre gratulálgatnak Wardának, s a jelen nem lévő apa díszkeretbe foglalt arcképét is kibiggyesztik a kórházi ágya mellé. Az orvos elvégzi a szokásos rutinanalíziseket a beavatkozás előtt – és ekkor jön a bökkenő: a hímcsírasejtek egy örökletes betegség miatt életképtelenek, Nuwar steril és mindig is az volt.

Ezen a ponton előre tudhatnánk, hogy egy klasszikus dramaturgia mentén Amira nyomozásba kezd, hogy kiderítse, kivel csalta meg Warda Nuwart, ki az ő biológiai apja. Csakhogy ez nagyon nem egy klasszikus hollywoodi film, úgyhogy jön itt egy olyan csavar, amire egyáltalán nem vagyunk felkészülve. Warda konokul hallgat, majd hazudik a félrelépésről, [spoiler következik, jelöld ki, ha elolvasnád!]mi pedig a moziszékbe szegezve, lélegzetvisszafojtva próbáljuk kitalálni, hogy mi lehet a súlyosabb annál, mint hogy egy nő a Közel-Keleten félrelépjen, vagy hogy valaki szerelemgyerek legyen? Mi lehet a legrosszabb forgatókönyv egy fiatal nő számára azután, hogy rádöbbent, hogy nem egy hős leánya? A felismerés hidegzuhanyként éri a szereplőket, az elképedt néző pedig – aki megdöbben a reakcióik láttán, mert úgy érzi, hogy bár nem dokumentumfilmet néz, ilyen helyzet valóban előfordulhat a világnak ebben a politikai feszültségekkel és előítéletekkel terhes szögletében – várja a lehetetlennek tűnő bonyodalom feloldását. A film záróeseményei nem adnak választ a miértekre, teljesen értelmetlenül hagyják Amira drámáját, mint ahogy oly sok valóságos dráma is értelmetlen abban a zónában. [spoiler vége]

Egy egész tévésorozat van ebben a sztoriban, lehetne belőle szappanopera vagy skandináv stílusú krimi, a film egyiptomi rendezője, Mohamed Diab azonban feszesre szerkeszti – mindössze 98 percben meséli el – három velencei díjjal méltatott harmadik nagyjátékfilmjét. Az olcsó hatásvadászat csapdáját is elkerüli: kiírhatná az Amira legelejére, hogy „valós események alapján” készült, de ő bízik a történet önálló erejében és saját mesélői tehetségében, úgyhogy csak a film legvégén jelzi röviden, hogy nem légből kapott a sztori: gyerekek százai fogantak az elmúlt években izraeli börtönökből kicsempészett spermával. A filmben bemutatott események valószerűségére rájátszik a meg-megremegő kézikamera, és az egész filmre általában jellemző, már-már dokumentarista dísztelenség.

Bár sokan a pártatlanság teljes hiányával, a valóság meghamisításával és a „hősök” megalázó bemutatásával vádolják, Diab a kívülálló magabiztos rálátásával és távolságtartásával mesél, játékfilmjében nincs politikai állásfoglalás, egyik felet sem idealizálja vagy démonizálja a palesztin vs. izraeli konfliktus tengelyén. Nem latolgatja, hogy a filmbeli apát miért zárták börtönbe, az izraeli szereplők pedig nagyjából arctalanok, szenvtelenül végzik a dolgukat. Diab csak azt mutatja meg, hogy a társadalmat velejéig átható előítéletek méltatlan helyzetbe sodorhatnak felnőttet, végveszélybe gyermeket, és ez valójában bármelyik konfliktuszónára érvényes – éppen ezért sikerül hatást gyakorolnia a nézőjére, aki a világ fölösleges abszurditásain gondolkodva hagyja el a mozitermet.