A Marcel the Shell with Shoes On után egy kicsit jobb levegőt venni.

Nincs expozíció. Nincs magyarázkodás, felvezetés, megágyazás. Egy szakítását feldolgozó hobbi-dokumentarista faszi van, aki egy bérelt házban rögzíti az ott élő apró, egyszemű, sportcipős kagylócska mindennapjait. Az önmagát alakító rendező, Dean Fleischer-Camp és a demens nagymamájára vigyázó, családjától elszakadt Marcel. A felháborítóan, vérlázítóan, idegtépően tüneményes Marcel. Marcel létezik. Legalábbis Fleischer-Camp azt feltételezi – becsülendő bátorsággal –, hogy képesek vagyunk elengedni a kétségeket és elfogadni, hogy igen, Marcel létezik. Ez a kis beszélő puhatestű ugyanúgy van, ahogy minden és mindenki körülötte. A Fleischer-Camp és Jenny Slate (Marcel hangja, a rendező volt felesége) YouTube-szkeccseire épített Marcel the Shell with Shoes On feltehetően az egyetlen olyan áldokumentumfilm, amely tényleg dokumentumfilmnek tűnik. A mockumentary-formát használó-kihasználó komédiák a valóság látszatát – a mímelt dokumentarista stílust – a komikumhoz igazítják, olyan mesterséges tér-időt kialakítva a poénok számára, amely ironikus módon soha nem tűnik igazinak. A Marcel the Shell with Shoes On áldokumentarista stílusa – akármilyen furán is hangzik – őszintébb.

Ellentétben a legnevesebb mockumentary-sorozatok szereplőivel, Marcel a filmkészítők tényleges alanya, akire tényleges szerzői figyelem összpontosul. Fleischer-Campot komolyan érdekli ez a kis teremtmény. Nem véletlenül: Marcel az utóbbi évek-évtizedek legérdekesebb animált karaktere. Annyira él, annyira részletesen kigondolt-kidolgozott, hogy az már-már ijesztő. Ez legfőképp Slate érdeme. Hosszú-hosszú összetett mondatokat lehetne arról írni, hogy mennyire zseniális, amit művel. Egy nyilvánvalóan animált kagylócskát nézünk, de nem a pazar stop-motion munkát látjuk, hanem egy gyönyörű személyiséget. Marcel gyermeki lelkesedéssel, önfeledten csacsogva és viccelődve, érzelmi hullámvasúton robogva tárulkozik ki Fleischer-Campnak, napokig idézhető eszmefuttatásainak bámulatos – nem egyszer katartikus – bölcsessége és humora (a holdat ugató kutyákról és a „béke!” felkiáltással búcsúzó emberekről megfogalmazott véleménye eszméletlen) annyira megmosolyogtatóan ragadós, hogy szinte fáj, amikor nem beszél. Ebben a csendben, amikor tesz-vesz, amikor mamáját pátyolgatja, amikor mereng, ott van egy másik Marcel is. Egy szomorúbb Marcel, aki nagyon egyedül van a nagyvilágban. Családjának hiánya és a kagylómama (a mindenható Isabella Rossellini) romló állapota egyre melankolikusabbá teszi. Marcel viszont pont azért elképesztő karakter, mert az őt ért traumák ellenére képes derűlátóan tekinteni a jelenre és a jövőbe.

A megszakadt kapcsolatok feldolgozásának motívuma többszörös és reflektív. Marcel magányosságát a ház előző lakóinak viharos szétválása okozta (kiköltözésükkor véletlenül besöpörték a kagylófamiliát egy táskába), a filmbéli Fleischer-Camp épp szakítását nyögi, a filmet rendező Fleischer-Camp és Slate pedig már elváltak. A Marcel the Shell with Shoes On ugyanakkor nem a veszteség filmje, épp ellenkezőleg. A széthulló kapcsolatok tragédiáját a szerzőpáros már-már terápiás jelleggel oldja fel. A reflektorfényben főszereplőként kitárulkozó Marcel megoszthatja magányát Fleischer-Camppal: miközben bemutatja csodálatos életterét (kenyérágy, teniszlabda-kocsi, egy poros asztalból lett korcsolyapálya, és így tovább napestig), egy kicsit el is tudja engedni a gyötrelmeket. A róla készült videóknak köszönhetően ráadásul kap egy új lehetőséget is. Marcel veszteségről megfogalmazott gondolatai telibe találják a „dokumentumfilmest”, aki így mintha szembesülne saját magányának okaival. A rendező pedig újra együtt dolgozik volt feleségével. Ebből a szemszögből nézve a Marcel the Shell with Shoes On épp annyira Fleischer-Camp története, amennyire Marcelé. Példaértékű sebezhetőség és inspiratív erő van ebben az egyáltalán nem arcba tolt önreflexióban.

Nem csak Fleischer-Camp néz azonban tükörbe Marcel hatására, hanem mi is. Marcel tündéri, irdatlan kreativitással felépített mikrovilágában minden apróság súlyt, jelentőséget kap, ennélfogva átértelmeződik: a háziállatként pórázra kötött kis ruhaszösz láttán döbbenünk rá arra, hogy mennyire képtelenek vagyunk értékelni a látszólag jelentéktelent. A napfényben táncoló, felnagyított porszemekben, az ablakrésen befújó szélben lengedező fátyolfüggönyben, de még egy elszabadult mókus kacagtató rongálásában is érték van. Marcel kíváncsiságtól ragyogó egyszem szemében mindaz a szépség és tisztaság tükröződik, amit rendszeresen elfelejtünk észrevenni. A Marcel the Shell with Shoes On után egy kicsit jobb levegőt venni, egy kicsit jobban fogjuk óvni a le se sajnált dolgokat, egy kicsit jobban oda fogunk figyelni azokra, akiket túl rég öleltünk meg. Legalábbis remélhetőleg. Tűnhet mindez szentimentálisnak vagy patetikusnak, de szerencsére a film nem az. Fleischer-Camp nem papol, nem tanít, nem rág szájba tanulságot. Ahhoz, hogy elagyaljunk a valahova és valakihez tartozás elengedhetetlenségén és ráeszméljünk arra, hogy a szétszakadó kapcsolatokból egy kis munkával erősebb kapcsolatok születhetnek, elég az, amit Marcel a szemünk láttára átél, amit magáról mesél és ami páratlan egyéniségéből ezerrel sugárzik. Amilyen pici, annál nagyobb hatalma van: jobb emberek lehetünk tőle.

Bianca Cline kitűnően komponált képei csak úgy áradnak, folynak, könnyeden és gördülékenyen, a cinema vérité igaziságával. Fleischer-Camp jelenetezése és vágása tanítandó: fogalmazásmódja annyira természetes, egyszerű, lényegre törő és magával ragadó, hogy szinte észre sem lehet venni a szokatlanul szabdalt cselekményvezetést. Felkap és elejt történéseket és történeteket, különösebb kapcsolódási pontok nélkül párosít jobbnál jobb obszervációkat, néha zsákutcákba hajt és kitolat, nem jelzi az idő múlását, szélsőségesen ugrál a felpörgetettség és a mozdulatlan meditáció között, közben viszont a narratíva fókusza töretlen marad (Marcel portréja és családjának felkutatása). Zavarba ejtően magától értetődőnek tűnik ez a kellemesen sodró ritmizáltság, nehéz ezért eldönteni, hogy vajon ösztönös-e, vagy kiszámolt. Az ugyanakkor biztos, hogy az ilyesmi ritka.

Fleischer-Camp a zenével is Marcelre koncentrál. Fel lehetett volna fújni a filmet a kagylóság létformájával komikusan ellentétező böszme zenével – ahogy az mondjuk a Drágám, a kölykök összementekben látható –, de a sokat mondó nüanszokat finoman feltérképező áldokumentarista stílussal a harsogó fanfárok nem egyeztethetők össze. Disasterpeace ambient-hangképei és puha billentyűfutamai alig hallhatóan vesznek el a lakás zajaiban, Marcel ütemes toporgásában, Slate hanghordozásának zeneiségében. A legjobb szó erre az ambiance. Azokban a ritka, de jól időzített pillanatokban viszont, mikor körvonalazható zene szól, Marcel világa egy kicsit kitágul (mint például az autókázáskor). Óriási munka és óriási ész van tehát abban, hogy egy nagy ötlet a lehető legkisebbnek hasson. A szórakoztatást a „fontos üzenetek” oltárán feláldozó animációs presztízsfilmekkel ellentétben azonban Fleischer-Camp nem vág fel azzal, hogy mennyire rohadtul okos. Gondolatiságában tökéletesre csiszolt filmjének hatalmas szívébe szerénység, alázatosság, odaadás, emberség, valamint – és ez az, ami bántóan hiányzik a steril futószalag-animációkból – kedvesség pumpálja a friss vért. A Marcel the Shell with Shoes On az év egyik legjobb filmje.