A Matches (Gyufák) egy precízen összerakott, csupa mosoly film az Oscar-jelölt Maestro rendezőjétől, a mindenkori gyermeki lélekről és gondolkodásról, félelmekről és vágyakról, a mindebből fakadó, de a felnőtti világon is átszűrt humorral.
Tóth Géza óralakó „maestrója”, a jobb sorsra és több megbecsülésre érdemes kakukk – az elnyomott tehetség és az elfojtott művészi szabadság, avagy a tervek/vágyak és a valóság közti szakadék szimbóluma – 16 évvel ezelőtt kiáltotta a nagyvilágba a mögötte álló, maroknyi magyar alkotói csapat tehetségét: a jelölés a legjobb animációs rövidfilmnek járó Oscar-díjra csak a megkoronázása volt a film rengeteg elismerésének. A 3D-animációs technikával készült 4 perces remekmű „kamerája” másodpercenkénti moccanásokkal mímelte az óramutató mozgását, leleményesen ábrázolva a meg nem értett operaművész környezetét. Hasonlóan a precíz ritmusjátékra épített a néhány évvel később, 2009-ben bemutatott, élőszereplős Mama című, szabad József Attila-adaptáció is, csakhogy az a film a Maestro „fordítottja” volt: itt a nagyvilág (a városi háttér) fordult egyet-egyet a tetőn teregető anya alakja mögött minden egyes ruhadarab felcsíptetése után, majd a végén a repetitív szerkezet és a melankolikus hangulat kapott egy kis, élénk, piros... csavart. Ugyanebbe a sorba illeszkedik hangulatával és érzékenységével a Maestro és a Mama között készült (2008-ban bemutatott) Ergo, csakhogy a jelzésszerű arccal is mosolyogni képes, különös szabályok szerint felépült világban élő, csuklyás kis manó sajátos drámája már lineáris cselekményvezetéssel valósult meg.
És ugyanebbe a sorba (és ideszúrhatnánk még az Ikarosz című homokanimációt is, bár az inkább technikai játéknak vagy ujjgyakorlatnak tűnik az előbbiek kidolgozottsága mellett) illeszkedik a Matches 2019-ben bemutatott bő tíz perce is (bár alkotója az elmúlt tíz évben sem sokat unatkozhatott: több animációs filmsorozatot, köztük a Bogyó és Babóca, illetve a Kuflik-filmeket is jegyzi társrendezőként, producerként, de az animációs világon kívül is „szerencsét próbált”, több operaelőadást is rendezett). A Matches egyértelműen rendezője „legbeszédesebb” filmje (beleértve a Yes című kisjátékfilmet is): itt ugyanis mondhatni az első perctől az utolsóig narrációt használ. Egy hétéves kisfiú fűzi erős magyar akcentussal, de kedves angolsággal a gondolatait: mintegy játék közben magyaráz a vágyairól, félelmeiről, a felnőttekről, az általuk megalkotott szabályokról, a szabadságról, s akaratlanul egy kicsit tanít is az emberek különbözőségéről, a világ sokszínűségéről. Meg persze Lionel Andrés Messiről, akinek már az említése is érezhetően felvillanyozza, példaképéről mesélve igazi stílust kapnak a képsorok, ahogy a kedvenc filmjelenetének felidézése is akciófilm-sebességre gyújt. (A Matchest egyébként tényleg egy színes gyufákkal játszó kisfiúval folytatott beszélgetés ihlette.)
Technikáját tekintve a Matches nemes egyszerűséggel azt nyújtja, amit a címe ígér: számítógéppel felturbózott, egyébként klasszikus tárgyanimáció, egyszerű, hétköznapi, mégis roppant kreatív, humoros, aranyos és szemmel láthatóan melós: gyufa és még több gyufa kerül elénk az elhangzottak csupán jelzésértékű illusztrációjaként, egészek, darabok és darabkák, szabályos és szabálytalan formájúak, piros, fehér és tükörtojás-sárga fejűek, egymást kipótolók és egymásba alakulók. Hátterük a jelenetnek megfelelően kiválasztott anyag – nyers beton, zöld vászon vagy csempeszerűen szőtt, hideg műanyag zsákszövet stb. –, amelynek ilyen nagy felbontásban elénk állított szépségére is rácsodálkozhatunk. A lényeg persze az előtte izgalmas ritmusban pattogó eseményeken van, s a nagyjából lineáris szerkezetet az élőbeszéd kapkodó logikája, szabad képzettársításai és visszacsatolásai alakítják.
A Matches hangzásvilága – s azon belül is a zörejezése – legalább ugyanakkora szerepet játszik a filmben, mint annak vizuális megoldásai, hangi világának gazdagsága a Matches egyik legnagyobb értéke. Az egymás mellé rakott gyufák a zajok és zörejek révén kelnek életre, lesz belőlük akcióhős, focista vagy az ágyból felkelni alig bíró, egy kis lustálkodásra vágyó gyerek, esetleg ruhásszekrény, autó vagy lézerkard.
Idén két magyar animációs film került Oscar-versenybe az arra kvalifikáló nemzetközi fesztiválokon szerzett sikereik alapján: a Matches volt az egyik. Bár a film nem került fel végül a rövidlistára, alkotói pontosan érezték, hogy az alapötletben és a technikában sokkal több játékos lehetőség rejlik, mint ami egy 11 perces filmbe belefér. A Matches folytatása – vagy spinoffja, ha úgy tetszik – egy bemutatás előtt álló, immár beszéd nélkül „megszólaló” szösszenetsorozat, a Mitch-Match. Kedvcsinálóként már láthattunk belőle 20-25 másodperces gegeket a Facebookon, de a teljes részek 2–2,5 percesek. 52 rész készült belőlük, ezek közül 26-ot láthatunk idén, a sorozat második „évadja” pedig 2022 első negyedévében várható. Az egyes részek hétköznapi cselekvéseinket parodizálják a palacsintasütéstől a méretkezésig, a szelfizéstől a hajvágásig, ropogós humorú görbe tükröt tartanak nézőjük elé, és miniatűr formátumukban némi csípős társadalomkritika megfogalmazására is képesek. S ugyanez az „eredeti” Gyufák legnagyobb erénye is: játékosságával a lehető legkedvesebben hívja fel a mindenkori felnőtt figyelmét arra, hogy a saját gyemeke hogyan gondolkodhat, akár őróla.
