George Miller hét évvel ezelőtt minden kívánságunkat teljesítette. Vajon maradt-e még bármi, amit kérhetnénk természetfeletti erővel bíró dzsinnjétől? A rendezőisten ismét sajátos mágikus realizmusában fürdet meg bennünket, és izgalmas metaforákkal tüzdeli teli posztmodern meséjét, ám a végeredmény közel sem tökéletes.
Egy kicsit mindannyian dzsinnek vagyunk. Tér-idő-utazók, határtalan hipervándorok. Szellemként suhanunk korszakok, földrészek, birodalmak felett. Minden nyelv elérhető számunkra, minden távolság egyetlen ujjmozdulat. Mérhetetlen mobilitásunk mégis röghöz kötött. Egy szűkös héjba zárva hánykolódunk az információtenger pixelfodrain. Össze-vissza katapultálnak bennünket a hiperlinkek, mégis, egyszerre csak egy teret tudunk belakni. Figyelmünknek ez az unikális linearitása a digitális tejútrendszer fedezete, amint azt Burckhardt és Höfer megfogalmazza a Minden és semmiben.
Nem lehetünk egyszerre mind, mindenhol, mindenkor (de már dolgozunk rajta). Bezárva, és mégis, végtelenül szabadon kallódunk. Az adatbázis átláthatatlan örvény, van választásunk, de az algoritmusok kövezik ki utunkat. A digitalitás fedezete a figyelmünk, a szabad teleportálgatásunk fedezete pedig kiszolgáltatottságunk az informatikának. Nem csak mi utazunk a digitálisban, a digitális is jön velünk. Ám nem fegyverrel kísér, illúziókkal kerget. A figyelmünkért azt ígéri, saját magunk dzsinnjei lehetünk. Csak kívánnunk (wish) kell egyet és az házhoz jön. Wish.com – Shopping Made Fun.
Ránk szállt a dzsinnek (ez esetben Idris Elba) minden áldása és átka. Történelem helyett az adatfolyamnak alávetve bolyongunk iPhone-unkba szorulva, láthatatlanul. Időnként egy-egy Alithea (Tilda Swinton) kiszabadít bennünket, ha úgy kívánja. Alithea majdhogynem analóg nő. Kézzel ír naplót és nyomtatott könyveket olvas. Narratológus. Előadásaihoz nem ő készíti virtuális prezentációit, és nem is ő lépteti a .ppt-ket, sőt, a vetített képnek hátat fordítva csak a közönséget szemléli.
Nem csupán a digitális és analóg, a virtuális és valós kettőségét vázolja fel Miller e két karakterével, képlete mögött egy gondolati csavar rejtőzik, erre pedig rámutat a nő nevének ógörög eredete. Az Alitheia „bezáratlanságot” (unclosedness) és leleplezettséget jelent. Az évezredeket megélt, tapasztalt, mindentudó dzsinn tehát – mint hiper(link)vándor – örök bezártságban, az üvegcse foglyaként szenved, míg antitézise, a kissé ódivatú és múltbarévedő Alithea szabad és korlátok nélküli. Alithea utazik (repülővel, taxival vagy gyalog), mobilis, a dzsinn pedig, bár nagy tereket jár be, inkább csak sodródik.
Továbbá, ahogy Althaea – mint az ókori görög mitológia egyik szereplője – is egyfajta „gyógyító”, úgy a filmben Alithea jelenti az orvosságot a megfáradt dzsinn számára. A mágia és a természetfeletti hagyománya gyakran szolgáltat metaforákat a technológia számára (Photoshop Magic Wand Tool); ezúttal Elba dzsinnje is egy ilyen figura. Ki kell lépni a virtualitás bűvöletéből, az információ igézetéből – „üzeni” Alithea. A Windows® Telepítővarázsló helyett az eredeti varázslathoz, a mesék és mondák erejéhez kell visszatérnünk.
A dzsinn George Miller filmjében nem csak a digitális szubjektumok allegóriája, sőt, a film utolsó harmadában sokkal inkább a nyugati kultúra számára eddig láthatatlan(ná tett), elhanyagolt Kelet szinonimája lesz; a Keleté, ami a 2010-es években rászakadt Európára. Talán a film kevésbé értékelhető jeleneteit szüli ez az egyébként izgalmas húzás: az alkotás amúgy is folyamatos párbeszédektől és monológoktól terhelt, ám ezen a ponton egészen explicit politikai csatározások zengenek a szereplők szájából. Visszafogott allegória helyett az ízléstelen redundancia útjára lép Miller, ezzel silányítva fontos problémafelvetését.
Az új Gyűrűk ura sorozatot övező háborgás korában természetesen a Háromezer év vágyakozást is utolérheti a woke-ellenes komment-terror a tündefülekkel ékeskedő Idris Elbát látva, ám ez esetben aligha lenne jogos. Egyrészt, a dszinnek a muszlim mitológia archetípusai, az arab folklórhoz kötődnek, így jogtalan lenne Robin Williams „utódját” várni a szerepre. Másrészt, ha nem is épp a rendezőistenek ízléssességével, Miller alaposan átgondolt eredettörténetet írt a dzsinn számára. Elba karaktere a mai Etiópia és Jemen területén uralkodó egykori Sába királynőjének tanácsadója és szeretője volt, ám egy átoknak köszönhetően dzsinné változott és immár palackba zárva várja a „megváltást”. Évezredekig hánykolódik a Közel-Kelet térségein, mígnem egy antikáruson keresztül Alitheánál köt ki az apró, díszes üvegcse, a dzsinn „csigaháza”.
Bár további értelmezések is elképzelhetőek, legnyilvánvalóbban az említett két irányvonal teszi indokolttá és aktuálissá ma is az „ezeregyéjszaka meséit”. A mágia mint a technológia metaforája a 21. századi ember „szabad bezártságának” paradoxonáról mesél, és megoldásként a régmúlt igazságainak, mítoszainak, archetípusainak szemlélését és elsajátítását kínálja. A cselekmény végére beleszőtt politikai tematika pedig a különböző kultúrák békés együttélésére sarkall, ehhez pedig örökérvényű mítoszaink – mint amilyenek a dzsinn-történetek – jelenthetik a közös nyelvet.
