Az ember azt gondolná, hogy valamirevaló egészestés filmek csak a jó győzelméről, az igazságtalan életről, a hétköznapi vagy nem hétköznapi hősökről szólhatnak. David Russo filmje könyörtelenül szembeköpi ezenfajta elvárásainkat és egy olyan moziba enged betekintést nyerni, ami két lábbal ugrik a ki kényelmes, konvenciókkal teli filmvilágból, egyenesen a vécébe.
Félreértés ne essék, a szokásos ürüléktárolási csészécske mellett a mi esetünkben a vécé inkább egy duchamp-i értéket képvisel, sőt ez lesz a film legfontosabb díszleteleme is. A film főhőse, Dory, egyik napon feloldozza magát szürke, iroda által megszabott kötelékei alól és önmaga felszabadításának következtében elmegy vécét sikálni. Beáll gondnoknak dolgozni egy irodaházba, ahol egy igen színes és furcsa csapat karolja fel, végigvezetve őt a gondnoki mesterséggel járó kötelességeken és ennek íratlan szabályain. O.C., a toalettfétisnek (!) hízelgő önjelölt művész és az újonnan bővült kommuna vezére egy barátra lel benne, majd közösen találnak egy kék halat az egyik mellékhelyiségben. Kisebb pénzösszegért bevállalnak egy szomszédos irodában zajló termékfelmérést, ahol süteményeket kóstolgatnak. Ahogyan visszaélnek a „sütemények” majszolásával, mindegyikőjük élete egy olyan fordulatot vesz, amely károsnak bizonyul rájuk is és az őket környező emberekre is.
Viszont érdemes figyelni a film saját „finomságaira”. A filmképek mögött David Russo vészjelzésképpen hangsúlyozza az igazi és sokkal ijesztőbb tényt, miszerint egy ilyen, korporációkra épülő országban a legfenyegetőbb tényező a felállított egyenletben a nagybetűs Termelő. Újból a nagy, gonosz amerikai cég csal, kísérletezik, és meglopja az emberek egészségét, csak azért, hogy később a tökéletes termékkel újra rabbá ejtse őket. A továbbiakban, a kábítószerek „finom” allegóriájaként megjelenő édesség úgy formailag, mint elbeszélés szempontjából közelebb hozza a filmet az évtizedekkel ezelőtt lecsitult acid filmek műfajához (Roger Corman: The Trip / Az utazás, Ken Russell: Altered States / Változó állapotok).
Villanás. Csillogás. Csillámlás. Dory ordít. Csillámpor fut végig egy képen. Porszívó szalad végig egy szobában. Zuhanylefolyó megreped. Villanás. Körülbelől ilyennek képzeljük el David Russo könyörtelen képi világát, aki olyan sok stilisztikai eljárással él, mintha egy egész életen át készült volna rá. Így máris beleesik a filmforma örökös, hírhedt csapdájába és háttérbe helyezi a tartalmat. Szinte mindegyik effekt más, elhangzott szövegek jelennek meg a képbe égetve, mindenféle áttűnéses vágáslehetőséget, hang- és videómanipulációs módszert átdarál az alkotó rajtunk. Persze, emellett még nézhető és érdekes, csak a film egyharmada sokunkat egy filmiskolás diákcsínyre fog emlékeztetni.
A vetítés alatt ennél komolyabb problémát nem volt szerencsém megtapasztalni. A látszólag kis Sundance-jelölt alkotás nem akar sokat, de amit kitűz, azt ragyogóan eléri. A szürreális történet humorral való teletűzdelése egy igazán kedves és közönségbaráti hangulatot ad a filmnek, ami teljes mértékben dicséretes húzásnak bizonyult. És hogy mit is jelent a címbeli kis Dizzle makulátlan fogantatása? Megtudni minden válaszra a kérdést és nem járni moziba rossz szokás. Legalább ezen a héten járjunk el a filmekre.
Még vetítik: június 1., kedd, Cinema City, 14:00
