„Do you want to be famous?” A nagy kérdés, amelyre igen kevesen mondanának nemet... Az Álhíres című, az HBO egyáltalán nem meglepő tematikájú, ám annál meglepőbb kivitelezésű dokumentumfilmje nemcsak felteszi a kérdést, hanem a választ is sugallja rá.
Mi a különbség a művigyor és az igazi mosoly között? Látszólag egyértelmű erre a válasz, viszont ma már olyan erősen mediatizált a világészlelésünk, oly sok a bennünket körülvevő médiainger, hogy lassan elszokunk attól, hogy meg tudjuk különböztetni a valóságot a ráépülő, digitálisan generált környezettől. Mi szükség van oly sok szelfire? Amelyek mindig tökéletes vagy éppen „műtökéletlenített” frizurával, sminkkel és tudatosan megkomponált háttérrel készülnek? Azt is rég tudjuk már, hogy az „influenszerek” csodás képei alá biggyesztett like-gombocskák valahol, valaki számára monetizálódnak – és ez így rendben is van a közösségi média sajátos kapitalista konstrukciója szerint.
Az előzetes azt adja, amit a filmben is megkapunk: fake Instagram-posztokat, fake csillogást, fake követőket és egy fake életet, melyet oly sokan élnek, és még többen szeretnének. Nick Bilton újságíró első filmjében egy társadalmi kísérletre szánja rá magát, amelyben átlagemberekből menő influenszereket varázsol a csapatával. Természetesen, ahogy a cím is mutatja, csak a látszat lesz meg mindebből. Mert mit is csinál egy influenszer, ez a Z generáció számára álomszakmává avanzsálódott tevékenység űzője? A közösségi médiába feltöltött posztok garmadájával megpróbál annyi embert elérni, hogy alkalmanként jelentős cégek is felfigyeljenek rájuk, és termékeik reklámozása céljából különböző mintákat küldenek az illetőnek, aki készségesen vállalja a hirdetőtábla szerepét. Nick Bilton humort sem nélkülöző alkotása arról rántja le a leplet, hogy mit kell tennie annak, aki árucikké szeretne válni a közösségi média révén. És hamar meg is történik az illúziórombolás, legalábbis azok számára, akiknek még voltak ezzel kapcsolatban képzelgései, akik valaha is arra vetemedtek, hogy készpénznek vegyék a csodásan beállított, filterezett, flitterezett – és természetesen beárazott – világot. Az HBO 90 perces dokumentumfilmje abban a vad pörgésben mutatja be ezt a digitálisan szimulált életet, mint amilyennek sejtik azt kritikusabb szemlélői: semmi líraiság, csak a nyers igazság, csak a keserű irónia. A képek magukért beszélnek, így akár hang nélkül is érthető lenne a történet – de kár lenne, hiszen az olykor idétlen képek hangsávja kitűnő: a drámai klasszikus zenei aláfestéssel ellátott snittek már az elején meggyőznek mindenkit, hogy érdemes belekukkantani ebbe a „közösségi álkonszenzusok” által konstruált világba.
És hogy milyen is ez a világ? Adott egy explicit felhívás, amely az elején pontosítja, hogy mire készül, hogy mit szeretne elérni (tehát a nézők eleve ismerik már a film legfontosabb „poénját”), a felhívásra pedig több, mint négyezren jelentkeztek, olyanok, akik vállalták volna a kísérleti alany szerepét, hiszen csak annyit kellett tenniük, hogy várják a követőket, a kommenteket és a cégek felkéréseit. A végül három kiválasztott Los Angeles-i alany nem csak személyiségében, de céljaiban is különbözik. Más-más motivációkkal jöttek, és más-mást akarnak elérni azzal a(z illuzórikus) hatalommal, amely az influenszereknek jár, egy azonban közös bennük: egyikük sem számított arra a sajátos mechanizmusra, ami az ilyen „média-merényletek” háttérben működik. Az influenszer-életmód rajtuk keresztül való hiteles bemutatása felvet és meg is válaszol megannyi kérdést, ám közben a látszatvalóság tükre megreped, majd széttörve hull a porba, ahol aztán a szépség és csillogás eltűnik, s nem marad utána más, csak az őszinte szeretetre vágyás. Amit első látásra megkapni látszanak, ám amit a valóságban elérni sosem fognak. Elég a felszínen keresgélnünk ahhoz, hogy olyan emberek szeretetének látszatához jussunk, akik a valóságban nem léteznek. Az algoritmus kijátszása akkor a legegyszerűbb, ha a tulajdonosok szemet hunynak a hamis személyiség mögé bujtatott like- és követés-kereskedelem felett. Természetesen a szemek csukva maradnak, hiszen egyetlen dolog nyit minden ajtót és szemet egyszerre, az pedig a pénz.
A közösségi média óriási befolyással és hatalommal bír, de itt sem minden arany, ami fénylik, s erre igen jól rámutat a dokumentumfilm. Betekintést enged eme digitálisan manipulált világ színfalai mögé, ezáltal olyan mechanizmusokra és technikákra világít rá, amelyeket az átlagos felhasználó is sokszor használ. Kamu utazások, melyekhez nem kell más, csak egy háttér (egy nagy kijelzős tévé), és természetesen a végtelen cinizmussal felhasznált, de tulajdonképpen már közhelyes vécéülőke, amelynek segítségével akár magánrepülőgépet is lehet szimulálni nem kellően hozzáértő szemek számára. Arra azonban nem tud választ adni a dokumentumfilm, hogy a tulajdonképpeni, már befutott celebek ténylegesen milyen módszereket használnak, csak találgatás és spekuláció van, hiszen ők nem csak arra a 15 perces hírnévre vágynak, amely negyedóra sokszor egy-egy mezeibb influenszer teljes karrierjét is jelentheti. Mi, a nézők is tudjuk, de a film készítői is jelzik: a jól kiszámított, előre meghatározott lépések szerint posztoló hírességek ezt valószínűleg máshogy csinálhatják. A filmben egyértelműen manipuláció folyik, amely morális szempontból legalábbis megkérdőjelezhető.
A kísérlet számos célt elért, azonban a koronavírus-járvány ebbe is beleszólt, így a végkifejlet a karantén keretei közé záródott, de még így is elég nagy teret biztosított ahhoz, hogy az alanyokhoz naponta fussanak be a felkérések, szponzorációk. Nem árt tisztában lenni először a valósággal, hogy aztán olyan látszatot kelthessünk mi magunk is, ami beleillik ebbe az idilli, ám lelketlen valóságba. Így a végére már csak egy kérdés marad: „Do you STILL want to be famous?”
